Half Brother ~ Tizedik fejezet

Utoljára, akkor zokogtam ennyire, mikor a szüleim temetése volt. A szüleim... Az ő történetüket is neki meséltem el legelőször. Mindent vele osztottam meg.
Az idáig lógó lábaimat most felhúztam a kőfal tetejére, s a fejemet a térdemre hajtottam. Olyan szerencsétlen vagyok! Új szabály: sose szeress bele a bátyád legjobb barátjába, aki idő közben a te legjobb barátod is lesz. Hirtelen egy meleg kezet éreztem a vállamon megpihenni, s mikor felnéztem Chanyeol könnyektől csillogó tekintetével találkoztam. Nem akartam, hogy hozzám érjen! Hagyjon engem békén, had felejthessem el őt. Arrébb húzódtam, de hiba volt. Túlságosan a fal szélén ültem. Fölkészültem a legrosszabbra, amit idáig nem akartam, de most mégis a küszöbén álltam. Ám két erős kar fonódott körém, s nem hagyta, hogy leessek. Egy biztonságot nyújtó padhoz vitt, ahol az ölébe ültetett, s nem engedett el. Nem tudtam mit akarok. Valamilyen szinten örültem, hogy utánam jött, de nem voltam benne biztos, hogy képes leszek a szemébe nézni, s hallani a hangját. Túlságosan megbántott, de megkérdeztem tőle, amire a legkíváncsibb voltam.... Hogy ki volt az. Nem a feltett kérdésre válaszolt rögtön.
- Annyira sajnálom az egészet! Mikor elmentél tényleg nagyon hiányoztál... Nem ittam sokat, csak két pohárral és megjelentél az ajtóban. Most már tudom, hogy nem te voltál, de akkor határozottan meg voltam győződve róla. Csak annyira emlékszem, hogy felmentünk a szobába. Reggel egy kis papír fogadott, amin minden le volt írva. Többek közt, hogy bedrogozott. Destiny, én tényleg annyira sajnálom! Tudom, hogy most valószínűleg utálsz, de ennyivel tartoztam neked. Valójában sokkal többel... Tudod, csak Kai tudta, de megkértem, hogy ne mondjon semmit, mert személyesen akartam elmondani...
- Ki volt az? – kérdeztem meg újra.
- Carol.
Nem tudom milyen kémiai folyamatok játszódhattak le a testemben, de olyan érzés volt, mintha a szívem le akarna állni. Lehet meg is tette csak a sokk hatás miatt nem érzékeltem. Mikor az élet valamelyest visszaszállt belém, felpattantam Chanyeol öléből, s futni kezdtem. Hallottam, hogy utánam szólt, de nem fordultam meg. Magával ragadott a hév, s nem tudtam megállni a házig. A könnyeim még mindig potyogtak, de már kevésbé sűrűn. A folyosóra lépve jöttem csak rá, hogy milyen csendes a ház. Ilyenkor persze mindenki eltűnik. A pár ajtóval arrébbi helységbe mentem, s a fürdőben levettem a ruháim és a tűz forró zuhany alá álltam. Minden mocskot le akartam mosni magamról, ami a mai napon ért. Nem számít, hogy nem fizikailag fájtak a szavak, de mégis koszosnak éreztem magam mindenhol. Az ajtón öklök dörömbölése hallatszott, de túlságosan messze volt a gondolataimtól, hogy ráfigyeljek. Kis idő után már a zuhany tálcán ültem, s a víz úgy égette tovább a bőrömet.
Nem tudom elhinni, hogy Carol ilyen tettre vetemedett. Bíztam benne. Volt idő, mikor csak ő volt nekem. A bátyám befogadta. És tessék, ez az ő hiper-szuper hálája. Ennyire szörnyű lennék? Mindenki elfordul tőlem. A szüleim azt akarták, hogy abban az autóban haljunk meg mindhárman, a bátyámat nem érdekeltem, Carol meg elveszi tőlem, aki a legfontosabb mérföld kövem volt. A barátaim titkolóznak a hátam mögött és úgy tesznek, mintha minden rendben volna.
Mikor rájöttem, hogy a lelki mocskot, - ami valójában én vagyok – nem tudom eltűntetni a csobogó vízzel, kimásztam a zuhanyzóból, s miután megtörölköztem felvettem egy rövid nadrágot, plusz egy pólót, ami valószínűleg Chanyeolé, mivel négyszer akkora volt, mint amekkora kellett volna. Lementem a konyhába inni egy pohár narancs levet, s mikor visszafele menet a nappalin keresztül mentem, megláttam ahogy Chan a kanapén fekszik. Apró mosoly jelent meg az arcomon. Milyen figyelmes... De aish! Nem haragszom rá, és nem is akarom, hogy magát hibáztassa olyanért, ami az én hibám. megköszörültem a torkom, s rám irányította tekintetét, s mikor intettem neki, hogy jöjjön, lassan feltápászkodott, s követett. A szobában befeküdtem a helyemre, és Chanyeol is hasonlóan tett, s mikor lefeküdt hozzá bújtam. A karjaival közelebb húzott magához.
- Szeretlek! – suttogta a hajamba.
- Én is téged.
Nyomtam egy puszit a mellkasára, s utána elnyomott az álom.
Reggel a napsugarak vakító fénye miatt keltem. Nem tudom, hogy örüljek e neki, vagy sem. Álmomban minden olyan szép volt, most meg visszakerültem a rémítő valóságba. Kicsit még csukva tartottam a szemem, de nem sikerült visszaaludnom. Feladva kikeltem az ágyból, s lementem a földszintre.
- Jó reggelt! – köszöntem a nappaliban ülőknek.
Csend lett és mindenki felém nézett. Ria felpattant a helyéről, s felém sietett. Szorosan megölelt.
- Nagyon sajnálom, hogy nem mondtuk el. Baekkel úgy gondoltuk, mikor visszajössz személyesen mondjuk el a jó hírt, de megelőztek. Sajnálom!
- Jó hír? Az neked jó hír, amit tegnap elmondott Kai?
Összezavarodtam. Mióta jó hír az, ha megcsal a párod ráadásul nem egy ismeretlennel?
- Szóval nem örülsz, hogy nagynéni leszel? – sütötte le szemét.
- Mi? Te...te...te terhes vagy?? Mikor, hogy?? Várj! Ezekre nem kell válaszolni, mert nem érdekel. De.... Ez tényleg jó hír!

Half Brother ~ Kilencedik fejezet

Toporzékolva vártam, hogy a gép végre megálljon, s mikor ezt megtette rohanva hagytam el. Szitkozódtam pár sort, amiért a kijárattól ilyen messze kellett megállnia a repülőnek. Mikor beértem a váróba körbe néztem, de senki ismerős arcát nem láttam. Elővettem a telefonomat, s írtam Chanyeolnak egy SMS-t

„Mit csinálsz?”

„Az ágyon fekszek és nézem a TV-t. Miért?”

„Csak kíváncsi voltam...”

Elfelejtette volna? Csak én vártam ennyire, hogy visszaérjek? Csalódottan raktam el a telefonom, s lehajtott fejjel elindultam a kijárat felé, hogy fogjak egy taxit. Pár lépés megtétele után valaki nekem jött. Felnéztem az illetőre, s nagy mosoly terült szét az arcomon. Mégse felejtette el! A nyakába ugrottam, s amilyen szorosan tudtam magamhoz öleltem. Egyet – kettőt forgott velem, majd lerakott a lábamra, s adott egy csókot a homlokomra. Ezzel az egy gesztussal nem lehet bepótolni az elmulasztott heteket, de mégis valamennyire kárpótolt. Mint a drog függőknél. Elveszik tőlük bizonyos időre a szert, s az első adandó alkalommal mikor esélyük van újra belekóstolni a mennyországba, valamilyen szinten sokkal intenzívebb hatást érnek el vele.

Hiányzott.

Szorosan hozzá bújtam, hogy az illatát és egész lényét újra magamba szippantsam. Nem lehet vele betelni.

Kézen fogva hagytuk el a repteret, s felültünk a motorjára – ami inkább egy nagyobb robogó. Az óriás házba érve, óriási csend fogadott. Reméltem, hogy itthon lesznek a többiek, hogy elmondhassam elköltözöm. Chanyeol a kanapéhoz húzott. Berakott egy filmet, majd mellém ült. Egymást ölelve figyeltük a műsort, de egy idő után éreztem, ahogy karjaim alatt egyre feszültebb.

-            Mi a baj? – kérdeztem, a fejemet felemelve.

-            Semmi....vagyis valamit el kell mondanom. – bátorítóan pillantottam rá. – Amíg nem voltál itthon...

-            Szervusztok gerlicéim! – esett be az ajtón Baekhyun.

Tényleg majdnem elesett volna, ha Ria nem fogja meg.

-            Hagyjátok, kicsit felöntött a garatra. Viszont, ha kettesben akartok lenni ajánlom találjatok egy másik helyet, mert nem sokára megérkeznek a többiek is. És én mondom, nem a legjobb formájukban. – miközben Ria magyarázott, Baek folyton a fülét akarta megnyalni.

Akaratlanul is felnevettem, mikor sikerült neki.

-            Pfujj Baekhyun!! – csapott az említett fejére. – Az előbbit komolyan mondtam. – nézett ránk, majd újra Baekhyunnek szentelte az összes figyelmét. – El se tudom hinni, hogy ennyire nem bírjátok az alkoholt. De legalább, akkor ne innátok! – ezt inkább már magának mondta, mint sem a részeg párjának.

Chanyeolra sandítottam, aki maga elé meredve, fapofával figyelte a cselekményeket. Könyökömmel megböktem, hogy visszatérjen a való életbe. Megrázta a fejét.

-            Destiny, tényleg el kell valamit mondanom! Tudom, hogy meg fogsz u... – megint csak nem bírta befejezni, amit akart, mert megérkezett a részeg EXO maradék hét tagja is.

Chanyeol a fejére ütött, majd egy sor trágár szót elmotyogott az orra alatt. Oh, ha elmondaná mi baja van. Néma embernek senki sem érti a szavát.

-            Szia, Desy! De jó, hogy megérkeztél. Sajnáljuk, hogy ily módon köszöntünk, de hajthatatlanok voltak a bulival kapcsolatban. – egy ismeretlen lány magyarázkodott, miközben a többiek a földön ülve vártak valamire. – Bocsánat! Be se mutatkoztam. A nevem Sophie, és jelenleg az EXO új dalszerzője.

Felpattantam a kanapéról, hogy kezet foghassak vele és én is bemutatkozhassak, de a hirtelen keletkezett zűr miatt kissé nehézkes volt.

-            Az „Én vagyok Lay legjobb barátnője” részt kihagytad. – vigyorgott Sehun.

-            Még hogy legjobb barát... Ugyan Sophie tudjuk mi folyik köztetek.

Szegény lány teljesen elpirult Kai szavai után. Ki más mondhatta volna ezt, mint ő? Hisz minket is ő buktatott le.

-            Ha már a kapcsolatoknál tartunk. Chanyeol elmondta már neked, hogy megcsalt?

A jó kedvem, úgy szállt el, mint a lehelet a hideg napokon. Ettől volt olyan feszült? Ezt nem tudta elmondani? Két hétig voltam távol, de minden nap beszéltünk. Hány alkalma lett volna, hogy elújságolja, bocsika már nem kellesz, ezért másnál kerestem vigaszt.

Kérdőn tekintettem rá, hogy megcáfolja vagy valami, de csak lesütött szemekkel nézte a padlót. Tényleg igaz. A rohadt életbe! Az se érdekelt, hogy nincs rajtam semmi meleg cucc, csak minél előbb ki akartam szakadni ebből a légkörből. Nem akartam egy levegőt szívni vele. Undorodtam tőle!

-            Hé, Desy! Hova sietsz? – ragadta meg Baekhyun a karomat, s mikor ránéztem könnyes szemeimmel, valami megcsillant a szemébe, s Riával összenéztek.

Tudták. Mindenki tudta ebben a hülye szobában csak én nem. Az ajtón kilépve még annyit hallottam: „Nem hittük, hogy ennyire rosszul fogja viselni...” Már, hogy ne viselném rosszul? Hisz most derült ki, hogy a barátom megcsalt. És még csak nem is tőle tudtam meg.

Az utam a folyóhoz vezetett, de nem azért, hogy leugorjak. Nem. Egyszer már beleestem abba a hibába, hogy elfutottam a gondjaim elől. Most nem fogok. Van egy bátyám, akit nem hagyhatok itt. A barátaimról nem is beszélve. Hiába titkolóztak a hátam mögött, rájuk nem tudok haragudni.... ahogy Chanyeolra sem. Minden egyes pillanatban megjelent előttem egy kép, amin mással csinálja ugyanazt, mint velem. Szőrnyű a tudat, hogy nem kellek neki, de mégsem tudok rá neheztelni. Még idejében kiderült legalább. S mintha a jövőbe látnék. Megvettem azt a lakást, bár nem ezért, de így is jó lesz. Nem kell mindennap néznem, ahogy nyalakodnak az új barátnőjével, mert biztos ott fog lakni. Istenem! Hol rontottam el? 

Half Brother ~ Nyolcadik fejezet

Baekhyun morcos arckifejezéssel próbálta az engem ölelő fiút nézni, de pár perc után nevetve felhagyott tervével, s közelebb lépve megveregette Chanyeol vállát, s a fülébe suttogott valamit.

-            Egyet kérek. – szólalt meg Suho. – Az éjszakák csendesek legyenek.

Rajtam kívül mindenki hangos nevetésben tört ki. Lehajtott égő fejjel álltam. Miért hiszi mindenki, hogy most rögtön le akarunk feküdni? Mondhatni fél órája vagyunk hivatalosan is együtt. A szoba még oké, mert Carol nem alhat a kanapén, de ha ő nem lenne itt biztos nem egyeznék bele. Nekem ez túl gyors. Nem volt még barátságnál magasabb fokú fiú barátom, ezért nem vagyok tapasztalt, de ugye nem csak szerintem abszurdum rögtön le is feküdni? Ráadásul csak egyetlen éjszakáról van szó.

Mivel nem kellett a cuccaimat kipakolni a szobámból, csak egy pizsamát szedtem ki a szekrényemből és átsétáltam az újdonsült hálószobámba. Késő volt és a napom is elég eseménydús, ezért átvettem a ruhámat és bedőltem az ágyba. Abban a pillanatban boldog voltam, de ugyanakkor féltem is. Ugye ez az egész nekem nagyon új, s nem szeretnék elrontani semmit. Félek, hogy Chanyeol rájön hiba volt, hogy beengedett az életébe és valamiért csalódást okozok neki. Azon a valamin pedig a büntetésemet értem, amit a megszegett szerződés miatt fogok kapni. Talán fel lehetne bontani azzal, hogy elköltözök?

-            Mi a baj Tiny? – feküdt mellém Chan.

A könyökén támaszkodott, s úgy vizslatott nagy szemeivel.

-            Semmi.  – hazudtam, s magamra erőltettem egy mosolyt.

-            Akkor aludjunk. Hosszú volt a nap.

Feljebb tornázta magát az ágyon, s a derekamnál átölelt, s kis kifli – nagy kifli pozícióban aludtunk el. Hajnaltájban arra ébredtem, hogy ver a víz. Kinyitottam a szemem, s minden értelmet nyert. Chanyeol a hasamon feküdt. Fekete haja szétterült a testemen. Olyan szívesen beletúrtam volna, de nem akartam felkelteni. Végül csak győzött a késztetés, s finoman elmélyesztettem benne az ujjaimat. Mocorogni kezdett, majd egy sóhaj kíséretében újra hangosan szuszogott. Igazából ilyenkor lehet hallani, hogy milyen hangosan is veszi a levegőt. Nehezen kihámoztam magam alóla, s lementem inni egy pohár hűsítő üdítőt. A falon lévő órára pillantva nem is volt annyira hajnal, sokkal inkább kora reggel. Bár attól függ, hogy kinek a szempontjából nézzük a napszakok behatárolását. Visszamentem a szobába, s a szekrényből elővettem a futó ruhámat. A fürdőben megmosakodtam és átöltöztem, majd indultam az újonnan kiötlött reggeli futásomra. A folyó mellett mentem végig. Eléggé fújt a szél és a hajamat mindig az arcomba fújta. Mindennek ellenére lefutottam tisztességesen a körömet. Óriási csönd fogadott a házba belépve. Mindjárt kilenc óra és még mindenki alszik? Ekkor jutott eszembe, hogy Carolnak ma korán kell mennie dolgozni. Felmentem az emeletre, s bekopogtam a szobájába. Nem jött válasz ezért benyitottam. Üres volt. Az ágya be volt vetve és minden rendezett. Biztos elkerültük egymást – gondoltam. A hasam egy nagyot kordúlt, jelezve, hogy valami élelmiszert kéne bejuttatnom a szervezetembe.

A konyhában készítettem magamnak a tegnap vásárolt müzliből egy tányérral, s leültem az asztalhoz. Miközben a reggelimet kanalaztam a mellettem lévő újságot lapozgattam. Eleinte semmi érdekes nem volt benne, de a vége felé haladva, megálltam egy pillanatra. Lakás hirdetések voltak. A tegnap esti gondolat - hogy ha elköltözök talán nem lesz semmi gond - újra előjött. Szememmel gyorsan átfutottam a kínálatot, majd becsuktam a pletykalapot, a tányéromat a mosogatóba raktam, s felmentem a szobánkba. Chanyeol a hasán feküdt, a párnát magához ölelve szuszogott még mindig. Mellé másztam, s apró puszit leheltem az orrára. Nem adott semmi jelet, hogy ébredezne, ezért elnyíló ajkára is adtam egyet. Elmosolyodott, majd a párnát félre dobva, engem ölelt magához.

-            Jó reggelt gyönyörűm!

-            Neked is, de ne hívj így!

-            Miért? Tán nem érzed magad annak?

Nemlegesen ráztam a fejem. Feljebb tornázta magát, de csak annyira, hogy elérje a telefonját. Feloldotta a kijelzőt, majd felém fordult, s csak a vaku villanását láttam, mire befogtam a szemem.

-            Első megmérettetésem, hogy Destinynek bebizonyítsam, milyen szép. Második, rávenni, hogy itt Koreában elkezdje az egyetemet szeptembertől. Mivel most van július még van egy hónapod beiratkozni. Esetleg még el is kísérlek.

-            A másodikkal kapcsolatban nem kell túlságosan győzködnöd. – villantottam rá egy mosolyt.

Nagy mancsával meglapogatta a hajamat, s viszonozta a vigyoromat.

°°°

Amerikában minden jól ment. Igaz néha nagyon felidegesítettek, de sikerült rendeznem az ügyeket, amikért ide repültem. Köztük a házat is sikerült eladnom. A maradék cuccomat, ami ott maradt egy költöztetővel Koreába küldtem az új lakásomra. Még senkinek nem szóltam, hogy vettem egy házat az EXO rezidencia környékén. Imádtam velük lakni, de nem akarok életem végéig a nyakukon lógni és persze más okom is volt. Lehet, hogy Chanyeollal kevesebbet fogunk találkozni, de az is elképzelhető, hogy hozzám költözik majd idővel. Bármelyik opciót is választja, nekem meg fog felelni, mivel csak pár háztömbnyivel van távolabb tőlük.

A repülőútból mindössze félóra volt hátra, de már az is kínszenvedés volt. Két hete nem láttam a srácokat és már nagyon hiányzik a hülye fejük. Chanyeolról ne is beszéljünk. Már a búcsúzás pillanatában azt akartam, hogy jöjjön velem, vagy hogy el se kelljen mennem. Igaz, hogy majdnem minden nap beszéltünk telefonon, de mégis másabb, mint ha ott lenne a közvetlen közelemben. 

Half Brother ~ Hetedik fejezet

Mikor kiürítettek minden dobozt, összeszedtem őket és elraktam. Egy picit beszélgettünk a parkettán ülve, majd elnézést kértem, hogy feltartottam őket és haza indultam. Próbáltak maradásra bírni, hogy a nap végén együtt menjünk haza, de fáradtságra hivatkozva eljöhettem. Otthon bementem a szobámba és ledőltem az ágyra. A plafont bámultam mikor megszólalt a telefonom. Kihalásztam a földre ledobott táskámból és a nevet meg se nézve a fülemhez emeltem. 
- Haló? – szóltam bele. 
- Szia, Destiny! Mi újság? – érdeklődött Carol. 
- Semmi új. És Veled? 
- Hát az van... Itt vagyok Szöulban éppen hozzátok tartok. 
- Mi? – csak ennyit bírtam kinyögni. 
Amíg ide nem ért, elmesélte, hogy áthelyezték egy itteni kórházba. És jelenleg nincs hol laknia, de holnap már kezd az új munkahelyén. Megkért, hogy kérdezzem meg a bátyámat, hogy egy kis ideig had lakhasson itt. Persze Baek beleegyezett volna, de az ügynökség már nem nézte volna jószemmel, ha még egy külsös idejönne lakni, de egy éjszak belefér Baek szerint. Helyesbítve, azt mondta: „Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik, és egy éjszakát könnyű eltitkolni.” 
Amikor meghallottam a csengőt lerohantam, hogy mihamarább kinyissam az ajtót. Carol nyakába vetettem magam és jól megszorongattam. Lehet, hogy a dilidokim volt, de valahogy nem az orvosomként tekintek rá inkább, mint a nővéremre. Ő is részesített a levegőt kiszorító ölelésében, majd nevetve bementünk a házba. 
- Egyenlőre a szobámba leszel elszállásolva. 
- Az is tökéletes! Köszönöm, hogy számíthatok rád. 
Felcipeltük a csomagjait a szobámba, majd az ágyra ülve részletesebben elmagyarázta az áthelyezésének okait. Végül rám került a sor és nekem kellett beszámolnom a mindennapjaimról. Nem akartam elmondani neki a Chanyeollal való kapcsolatunkat, de úgy éreztem valakivel meg kell osztanom. Ki más lenne, ha nem ő? Elmeséltem neki azt az estét mikor bevallotta, hogy kedvel, azaz a tegnapi napot. Döbbenve hallgatta a részleteket. Annyira lesokkolódott, hogy eltartott egy kis ideig míg összeszedte a gondolatait. Először szorosan átölelt és azt kántálta, hogy „Destinynek barátja van!”, majd az őrült ötleteit kezdte ecsetelni. Hitetlenkedve néztem rá, hogy mik járnak az eszébe. Az biztos, hogy egyik tervet se fogom megvalósítani. Inkább az esti sétánál, majd kiderítem. 
Ez után lementünk a konyhába vacsorázni. A maradék tésztát elosztottuk, s a pulthoz leülve elfogyasztottuk. Mire befejeztük a fiúk is haza értek. Mivel már ismerik Carolt, jó barátként fogadták. Baekhyun a hasát fogva leült egy székre. 
- Olyan éhes vagyok. – nyivákolt, mint egy kis macska. – Ugye maradt még abból az isteni kajából? – nem legesen ráztam a fejem, mire még jobban hisztizett. 
Nála jobb báty nincs, de néha annyira gyerekes tud lenni. A szenvedésén mindenki nevetett, majd hátrálva bent hagytuk a konyhában az éhező hasával együtt. Chanyeol megint külön vonult, s felment a szobájába. 
- Ennek már megint mi baja? – mutatott utána Kai. 
- Megyek megnézem. 
Lassan haladtam felfele, hogy legyen időm gondolkodni. Mire az ajtajához értem, elszállt minden bátorságom. Hogy kéne rákérdeznem? Egyszerűen csak be kéne mennem és a lényegre térni. 
Bekopogtam, de úgy mint reggel most se jött válasz ezért benyitottam. A szoba üres volt, de a fürdőből hallottam a víz csobogását. Leültem az ágyára, s vártam, hogy kijöjjön. Percek teltek el, mikor a víz már nem zajongott, s nyílt az ajtó. Csak egy alsónadrág volt rajta. A vízcseppek a mellkasán csordogáltak le, egyenesen a padlóra. Nagyot nyeltem. Erre nem voltam felkészülve. Túl sok vér száguldott az arcomba, amitől úgy néztem ki, mint egy jól megérett alma. Lesütöttem a szememet, s vártam, hogy felöltözzön, de nem mozdult. 
- Mit keresel itt? – a hangja nem volt tele kedvességgel, mint általában. 
- Kérdezni akartam valamit. 
- Akkor mért nem teszed? – förmedt rám. 
- Miért vagy ilyen? 
- Milyen? 
- Ilyen... érzéketlen, tuskó. 
Nem válaszolt. A plafonra emelte a tekintetét, s egy nagyot sóhajtott. 
- Rendben. Érzéketlen vagyok. De mégse ölelgetek és puszilgatok más lányokat! 
- Én nem is... Kaira gondolsz? Komolyan azért viselkedtél egésznap így, mert megöleltem Kait? 
- Meg is pusziltad! 
Felpattantam az ágyról, s elé lépkedtem. Felnéztem rá, s úgy folytattam. 
- Reméltem, hogy tudod, de ezek szerint el kell ismételnem. – kis szünetet tartottam. – Téged szeretlek Park Chanyeol! De ezt tegnap megbeszéltük. Úgy tűnik kicsi a memóriád. 
- Igen kicsi. Elismételnéd, amit az előbb mondtál? 
Végre szívemből nevettem. A fejemet rázva átöleltem, s vizes mellkasához bújtam, s bársonyos bőrébe suttogtam a következő szót: „Szeretlek!” 
Egy picit távolabb tolt magától, de csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. 
- Én is szeretlek Destiny! 
Két tenyerébe fogta az arcom, s megcsókolt. Ez volt életem első csókja, de azt hiszem azt akarom, hogy ez legyen az utolsó is. Mármint Chanyeol csókja legyen az utolsó. 
Az ajka forró volt, s nedves. Túl szép, hogy valódi legyen. A pillangók heves szárnycsapkodással jelezték, hogy többet akarnak. 
- Tudtam, hogy van köztetek valami! – rontott be az ajtón Kai, ezzel félbeszakította életem első csókját. 
- Kik között van és mi? – érkezett meg mindenki. 
Tátott szájjal figyeltek bennünket, majd Sehun megszólalt egy perverz vigyorral. 
- Akkor meg is van oldva a szoba kérdés. Destiny beköltözik Chanyeolhoz és Carolé lehet Destiny szobája. – csapta össze a kezét. 
- Az ki van zárva! Nem engedem, hogy megrontsa ez itt... – mutatott Chanre. – a drága hugicámat. Gyere el attól a pedofiltól Desy. – intett magához Baek. 
Alig bírtam visszafolytani a kitörni készülő nevetésemet. Chanyeolra emeltem a tekintetem, s látszott, hogy őt is szórakoztatja a szituáció. Mögém állt, s úgy karolt át a nyakamnál, az állát pedig a fejem tetején pihentette. Nem túl gyors ez a tempó? Lehet nem kéne rögtön egy szobába „költöznünk”. 
- Nekem teljesen megfelel Sehun ötlete. 
Nem láttam Chan arcát, de biztos önelégült fejet vághatott.

Half Brother ~ Hatodik fejezet

Reggel, mikor felébredtem lementem a nappaliba. Egy rajzfilm ment és mindenki azt nézte. Kivéve Chanyeolt. Elindultam a konyha felé, ahonnan fincsi illatok szállingóztak.
- Jó reggelt! – köszöntem mellé állva.
- Neked is. Hogy aludtál? – szeme sarkából rám sandított.
- Köszönöm jól. És te? – válaszként csak nevetett, s magához ölelt.
Beszívtam bódító illatát és ha lehet még közelebb bújtam hozzá.
- Chanyeol! Mikor lesz kész a kaja? Éhen pusztulok. – nyivákolt drága bátyám az asztalhoz leülve.
Szemét becsukva szimatolta a levegőt, s erre egy hangosat kordúlt a gyomra.
- Hé! Itt meg mi folyik? – mutogatott az ajtón belépő Kai, mire Baek is kinyitotta a szemét.
Most vettem észre, hogy Chan még mindig engem ölel, csak úgy, mint én őt. Gyorsan elengedtük egymást és egyet hátra léptem. Megköszörültük a torkunkat.
- Miért? Kiöntöttél valamit a padlóra? – poénkodott Chan.
- Haha nagyon vicces. De én rátok gondoltam. – leült egy székre, s úgy nézett minket.
A fejem biztos egy paradicsomra hasonlított.
- Tudod Kai, néha túl kombinálsz bizonyos dolgokat. Mi is szoktuk egymást ölelgetni, akkor Destinyit miért ne ölelhetném át? – végig a reggelit kavargatta, de az utolsó szavaknál rám nézett, amitől még pirosabb lettem.
Oda ugráltam Kaihoz és a vállát átölelve nyomtam egy puszit az arcára, majd összeborzoltam a haját és nevetve leültem a mellette lévő székre. Haragosan rám nézett és elkezdte igazgatni a haját. Valamit morgott az orra alatt a frizurájával kapcsolatban, de a figyelmemet az elém tett ételre irányítottam. Halkan mormoltam egy köszönömöt, majd rögtön neki álltam elfogyasztani a villás reggelimet.
Az illatokra megérkeztek a többiek is. Ők is az asztal köré gyűltek és kiszedték a maradék ételt a serpenyőből. Mikor befejezte mindenki, vállaltam, hogy elmosogatok. Összeszedtem a tányérokat és elkezdtem mosogatni. Mivel elég sokan vagyunk eltelt egy kis ideig, amíg mindent elmostam és elpakoltam, de úgy egy óra múlva kész lettem. Felmentem az emeletre, s Chanyeol szobájába mentem. Nem gondolkodtam csak a lábam vitt. Bekopogtam az ajtón, de nem jött válasz ezért benyitottam. Chan az ágyán feküdt a plafont bámulva. Nem nézett rám. Vagy túlságosan bele van mélyedve a gondolataiba, vagy csak nem akar tudomást szerezni rólam. Közelebb lépkedtem hozzá, s leültem az ágy szélére.
- Min gondolkodsz annyira? – kérdeztem kíváncsian.
Rám nézett, majd tekintetét visszairányította a plafonra és megvonta a vállát. Láttam rajta, hogy valami bántja.
- Mi a baj? – nem mondott semmit.
Egy sóhaj kíséretében felálltam és az ajtóhoz sétáltam.
- Nem tudom mi bajod lett hirtelen, de ha úgy gondolod és beszélni szeretnél róla tudod hol találsz. – még egy utolsó pillantást vetettem rá, de még mindig azt a nagyon érdekes pontot vizslatta a feje fölött.
Kiléptem a szobából, s elmentem felöltözni. Miután kész lettem. Megnéztem a hűtőt és a szekrényeket, hogy miket kell venni, s azokat össze is írtam. Egy cetlire lefirkantottam, hogy elmentem vásárolni, majd elindultam. Egész úton a mai nap történésein gondolkodtam. Mi történhetett, hogy a mindig vigyorgó srác most teljesen maga alatt van? Akármennyit gondolkodtam nem jöttem rá a megoldásra.

A bevásárló szatyrokat lepakoltam a konyha pultra és gyorsan kipakoltam. A hűtő ajtót becsukva láttam meg egy cetlit, amin annyi állt, hogy későn érnek haza a próbájukról.
Mivel semmi főtt étel nem volt a hűtőben neki álltam ebéd-vacsorát készíteni. Bekapcsoltam a rádiót és az ismerős dalokat az előadókkal énekeltem vagy dúdoltam. Ha nem hall senki, akkor szívesen énekelek, mint most. De ha egy lélegző élőlény is tartózkodik fél kilóméteres körzetben, akkor inkább befogom a számat.
A főzést befejezve, ránéztem az órára, ami 3:32-tőt mutatott.
Biztos éhesek lehetnek a srácok. – gondoltam. Kerestem kilenc dobozt és elcsomagoltam az ételt, mindenkinek külön. Mikor ezekkel megvoltam, bezártam az ajtót, s a buszmegállóba sétáltam és vártam a megfelelő buszra. Tizenöt perc múlva az ismerős irodaépületben voltam és a huszonkettedik emeletre tartottam. A lift csilingeléssel jelezte, hogy megérkeztem az emeletre. Kilépve a felvonóból megkerestem az „EXO próbaterem” feliratot, s kopogás után benyitottam. A Call Me Baby szólt és a hozzá tartozó táncot gyakorolták. Csendben becsuktam magam után az ajtót és a terem hátuljába sétáltam. Lepakoltam a zacskókat és leültem a földre. Néztem a mozgásukat, s közben azon töprengtem, hogy tudnak ilyen egyformán mozogni, és éneklés közben, hogy nem purcannak ki? Ráadásul ezt órákon keresztül csinálják. Ha nekem kéne egyszerre táncolnom és énekelnem, abból jó biztos nem sülne ki.
- Ti nem érzitek a kaja illatot? – szimatolt a levegőbe Xiumin, ezzel visszarángatva a jelenbe. – Lehet túlságosan éhes vagyok és kezdek hallucinálni.
- Hali srácok! – álltam fel a földről, s intettem nekik. – Gondoltam éhesek vagytok, szóval hoztam egy kis harapnivalót.
- Uuuuh... Te gondolatolvasó vagy! – mondta Chen.
Mindnyájan megrohamozták az étellel teli szatyrokat és már ettek is. Jó volt nézni az étvágyukat. Ők bármikor, bármennyit képesek lennének megenni tök mindegy miből.
- Te nem eszel Desy? – érdeklődött D. O.
Válaszként megráztam a fejem és tovább néztem, ahogy tömik a majmot. Akaratlanul is Chanyeolra tévedt a tekintetem, aki szintén engem nézett. Nem tudtam kiolvasni a szeméből, hogy mire gondol. Pár másodperc után megszakította a szemkontaktust, s tovább turkálta a tésztát. Lesütöttem a szemem és a cipőm orrát fikszíroztam. Mi történhetett? Tegnap bevallotta, hogy kedvel és még reggelinél is normálisan viselkedett. Azóta ilyen, mióta a szobájában volt. De ha valami bántja, miért nem mondja el? Ennyi idő alatt azt hittem megismert. Tudhatná, hogy meghallgatom bármiről is legyen szó. Szarul esett – e a viselkedése? Rohadtul! Vagy talán azért viselkedik így, mert a kiadónál rájöttek, hogy több van köztünk mint barátság és elmondták neki a szerződés dolgot? Ha ez így van, akkor nekem lőttek.

Butterfly ~ Nyolcadik fejezet

-Thea... Remélem értékeled az őszinteségemet, de ez a Théo alak egy nagy barom!
-Mit tegyek? Bin kérlek segíts! – könyörögtem.
-Elmondom mi lesz. Ugye Eunwoo hívott téged a bulinkra. Mellékesen megjegyezném, hogy igen figyeltem rád és tudom, hogy ez az időszak nehéz neked, de most tényleg egy pasira van szükséged! És nincs is jobb ennél az alkalomnál. Régen ez volt életed legszebb időszaka, ami végül a legrosszabba torkollott. Itt az ideje, hogy ugyan ebben az időben találj rá újra a boldogságra!
Elgondolkodtatott, az amit Moonbin mondott. Sikerülne a rossz emlékeket átírnom magamban jókká? Tegyük fel, hogy sikerülhet. Bin szerint valakit kell találnom, aki segíthet benne. De kit? Erre szokták mondani, hogy a Sors kezére bízom magam? Lehet. Túl sokszor válaszolom azt, hogy lehet? Talán... Azzal kéne folytatnom, hogy ezekre a kérdésekre, amikre lehettel válaszoltam, olyanná változtassam, ami magabiztossá tesz?

-A lényeg Thea, hogy nem akarlak rábeszélni, de ezt mindenképp gondold át. Ja, és köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal! Tényleg jól esik... Nővérkém. – jelent meg a szája sarkában egy apró mosoly, ami engem is ugyan arra a tettre kényszerített. – És remélem, hogy a továbbiakban is a segítségedre lehetek.

°°°

Végül eljött az a bizonyos este... A házat fel sem lehetett ismerni a sok neonfény miatt. A dübörgő zenét két utcával arrébb is biztosan lehetett hallani, és az alkoholt minden tudatlan megérezné, aki belépne az ajtón. Több tucat ember eljött a partira és a hangulat is a tetőfokon járt este kilenc órakkor.

-Thea! – szólt egy hang a hátam mögül, mire megpördültem tengelyem körül. – Most érkeztél? – érdeklődött Bin, kezében egy piros papír pohárral.

Válaszként csak bólintottam. Átkarolta a vállamat, s beljebb húzott a táncoló tömegbe. Túl fogom élni – ismételgettem magamba.

-Légy jó! Megyek köszöntöm az embereket. – suttogta a fülembe, majd eltűnt a tömegben.

Mire ellenkeztem volna, hogy nehogy egyedül merjen hagyni, már nem láttam sehol. És ami még jobban megijesztett, hogy a bandából senkit nem láttam. Jól van Dorothea, megtudod csinálni! – bíztattam magam. Csak az a helyzet, hogy nem egészen jött be. Az emberek körülöttem a zene ütemére táncoltak, így próbáltam én is mozogni. Kívülről biztos úgy néztem ki, mint aki életében nem táncolt. Pedig elvileg tanár vagyok. Mire észbe kaptam már egy üres pohár volt a kezembe, s annak tartalma a torkomat égette végig. A zene egyre jobban átjárta a testemet és egész beleéltem magam, míg valaki meg nem fogta a csípőmet és úgy ringatózott velem. Olyan szorosan tartott, hogy nem tudtam hátra nézni az illetőre.

-Folytasd, amit idáig csináltál - súgta a fülembe az idegen.

Hiába csak egy pohárkával ittam abból a löttyből, de az olyan ütős volt, hogy nem ellenkeztem. Lehet máskor is kérek abból a valamiből, mert sokkal felszabadúltabb vagyok.

Tánc közben még lecsúszott néhány pohár alkohol, s néha elcsattant egy – egy csók is, ami más körülmények között nagyon zavarna, de most úgy érzem, végre élek. Ez jó, nem? Végülis ezt akartam

A partnerem egy idő után megunta a táncot, s kezemnél fogva kezdett húzni a lépcső felé. Nagyon remélem, hogy csak vécéznie kell, és nem szeret egyedül kimenni azért rángat maga után!

Az emeletre érve, lassított a tempóján, de csak azért, mert minden szobába benyitott, ami a folyosón volt, s mikor talált egy üreset behúzott, becsukta utánunk az ajtót, s már csak azt éreztem, ahogy a hátam a keményfának csapódik. Hát ebből nem csoportos pisilés lesz Egy pillanat! Mégis mi a jó francot csinálok? Ennyire biztos nem üthettem ki magam.

-Sajnálom, de nek- próbáltam eltolni magamtól, a nyakamra tapadó srácot.

-Css Ne mondj semmit. Csak élvezd! – suttogta.

-Épp ez az! Nem akarom élvezni, főleg nem veled!

Jó formán nem értem el semmit, csak azt, hogy jobban lefogjon. Hiába ficánkoltam, a szorításán nem engedett. Fájdalmamban párszor felsikkantottam, de ezt meg se hallotta.

Butterfly ~ Hetedik fejezet

Mikor hazaértem, elkészítettem a kedvenc innivalómat, s tele engedtem a kádat forró vízzel. Levetettem a ruháimat, s elmerültem a melegségben. Oly annyira ellazított, hogy majdnem elaludtam, de a telefonom csörgése ébren tartott. Megtöröltem a kezemet és a telefont a fülemhez emeltem.
-Haló? – szóltam bele.
-Szia, Thea! Elfelejtettük mondani, hogy 31-én, év avató bulit tartunk és szívesen várunk téged is. – hadarta Dongmin.
-Ühm... Szia Eunwoo! Köszönöm, hogy szóltál, de nem hiszem, hogy megyek. Ebben az időszakban jobban szeretek egyedül lenni.
-Ugyan, ne hülyéskedj! Töltsd velünk a szilvesztert. Neked is jobb, ha társaságban vagy!
-Nem tudom... Még átgondolom! – nyugtattam meg.
-Minden rendben veled?
-Persze, csak pihennem kell. – és végleg le kell zárnom magamban a múltat, tettem hozzá magamban.
Dongmin szerencsémre elhitte, amit mondtam, így hamar letettük a telefont. Utána már nem volt kedvem a kádban maradni, ezért felöltöztem és bedőltem az ágyba. Nutella hamar befészkelte magát a nyakhajlatomba, s buksiját vállamon pihentette.

Lehet tényleg csak az ünnep hozta ki belőlem az emlékeket, s ha kipihenem magam minden olyan lesz, mint volt. De nem így történt... Akármennyire elszerettem volna felejteni, a sors ellenem dolgozott. A fránya közösségi oldalak is csak egy hírt voltak hajlandóak mutatni. „Két év házasság után végre megszületett első közös gyermekük!”
Csak kíváncsiságból, de rámentem az egyik ilyen cikkre, de bár ne tettem volna.
A képen egy fiatal pár volt, kezükben a gyermekükkel. Látszott az arcukon, hogy nagyon boldogok. A nő szép hosszú vörös haja egy kontyba volt rakva, s a csillogó zöld szemeit, a kezében fekvő kislány örökölte. Szemem áttévedt a szorosan mellette álló férfira, kinek a szőkésbarna haja, néhol a szemébe lógott. Szemével büszkén figyelte gyermekét, s közben feleségét átkarolta.

Hát boldog... Théo, aki minden szó nélkül hagyott magamra, most már egy szerető férj, s boldog apa. Ilyenkor mit kéne éreznem? Haragot? Dühöt? Vagy inkább örömöt? Mi van akkor, ha én mind a hármat egyszerre érzem? Rossz ember vagyok az miatt, hogy haragszom, amiért boldog? Lehet. Rossz, ha azt érzem, hogy összeillenek? Lehet. Túl kéne tennem magam rajta és nem foglalkozni velük? Lehet. Ezt próbáltam két éven keresztül, de nem sikerült. Valaki segítségét kéne kérnem? Lehet. De kiét? Na ez egy igen jó kérdés. Haza nem fogok menni, és igazán barátaim sincsenek, akikkel őszintén beszélgethetnék... Csak a mostani „munkatársaim” vannak. De ki az akitől segítséget kérhetek? Talán.... Nem. És ha.... Nem. Moonbin? Lehet. Sőt! Idáig mindig óvó bátyként viselkedett, talán mélyebben is beszélhetnék vele.
Telefonomat feloldottam, s újra átgondoltam, hogy kinek írjak. Végül az eredeti döntésemnél maradtam, s megkerestem Bin nevét a névjegyzékben.

’Szia! Tudnánk találkozni?’

Az ágyon ültem felhúzott lábakkal, s vártam a válaszra.

’Szia! Persze. Hova menjek?’
’Ohh... Bocsi. Elfelejtettem, hogy te nem nagyon ismered a várost. Menjünk az ügynökséghez közeli kávézóba. Jó?’

Megmosolyogtatott a törődése, ami egy újabb okot adott arra, hogy biztos legyek a döntésemben.
Átöltöztem valami kinti ruhába, s elindultam a kávézóhoz. A nagy épület mellett elsétálva, - ahova dolgozni járok – már láttam a célpontot. Nagyából még két percet gyalogoltam, majd belépve a kellemesen meleg helységbe, hátra sétáltam, az oszlop takarásában lévő asztalhoz, s leültem. A pincér kedvesen lépdelt felém, s megkérdezte kérek – e valamit. Egy bögre gyömbéres teát rendeltem, s míg vártam, hogy kihozzák, tüzetesebben megvizsgáltam a helyszínt. A bejárat mellett két oldalt asztalok voltak elhelyezve. Maga a pult a négyszögletű terem közepén volt, ahol sürgött – forgott az a kevés pincér. A pepita padlón tükröződtek a plafonon lévő enyhén díszes csillárok. Oly annyira elbambultam, hogy észre se vettem az előttem gőzölgő forró italt.

A kis csengő az ajtó felett, halk csilingeléssel jelezte, hogy valaki jött. A bejárat felé pillantottam, s egy mosolygós Moonbin jött egyenesen felém. Mikor az asztalhoz ért, leült a velem szembeni székre, s várta, hogy belekezdjek a mondandómba. Kerestem a szavakat, s eltartott egy kis ideig, míg összeraktam a fejemben a történetet, amit most életemben először mondok el valakinek önszántamból.

Butterfly ~ Hatodik fejezet

-Ugye tudod, hogy megijesztettél minket?
Hang nem jött ki a torkomon, ezért csak bólintottam.
-És azt is tudod, hogy meg kéne magyaráznod?
Megint bólintottam. Hibába nem akartam beszélni róla tudtam, hogy kénytelen leszek. Nem akartam, hogy aggódjanak értem. Nem akartam, hogy megtudják a titkom. Nem is akartam megosztani velük. Számomra ez egy olyan pont, ami nem csak hogy fáj, de még szégyellem is. Nem tudtam kiállni magamért. Nem tudtam megvédeni magam. És nem tudtam megmenteni a kapcsolatunkat.
-Akkor jó. Gyere le és mondd el mindannyiunknak! – csuklómnál fogva húzott a lifthez, ami szörnyen emlékeztetett a pár évvel ez előtti esetre.
Nem álltam még készen, hogy mindent bevalljak, de mikor ott álltam a többiek előtt muszáj voltam. Az jó kérdés volt, hogy mivel és hogyan kezdjem, mert egyszerűen leblokkoltam. Ez habozásnak tűnhetett, amit Rocky szóvá is tett.
Mégse változott semmit... Szívesen visszaszóltam volna neki, de Moonbin kihúzott a teremből. Nagy szemeket meresztve lépkedtem a nálam másfél fejjel magasabb fiú után, aki az ajtótól pár méterre megállt, s szembe fordított magával. Szikrázó szemekkel figyelt, majd megszólalt:
-Miért hallgatsz Minhyukra? Idáig se tartotta magában az irántad érzett gyűlöletét, akkor szerinted most miben más?
-Mert igaza van – néztem a cipőm orrát, ami jelen esetben sokkal izgalmasabb - , tudom, hogy magyarázattal tartozok nektek az előbbi viselkedésemért. És igen, azt is tudom, hogy nem kedvel, mert riválisnak tekint. Pont ezért érzi magát tehetetlennek!
-Látod! Máris magadat hibáztatod. Pedig ez nem a te hibád. Minhyuknak meg kell tanulnia kontrolálni az érzelmeit és beletörődni ebbe a helyzetbe.
-Tudom még ez az egy hónap kevés volt arra, hogy jól megismerjelek titeket, de annyit tudok, hogy Rocky nem ilyen. Ő nem képes karba tett kézzel ülni és várni a lehetetlenre. És ha megengeded visszamennék a többiekhez.
Bin egy lemondó sóhajjal elengedte a karomat, én meg visszasétáltam a próbateremhez. Mikor a kanapén ülő, nagyban beszélgető srácok észre vettek, kíváncsian meredtek rám. A táskámból elővettem a szépen becsomagolt kis dobozokat, s egyesével odaadtam mindenkinek, kivéve Moonbinnek, aki még mindig nem jött vissza. Myungjunnak, aki mindig életvidám és mindenben meglátja a jót, egy álomfogót készítettem, hogy az álmait akadály nélkül valósíthassa meg. Jinwoonak, a csapat vezetőjének, egy reményt adó képet kereteztettem be, hogyha ránéz, mindig eszébe jusson, amiért harcol.  Dongminnek, a csendes és okos tagnak, egy könyvet ajándékoztam, ami angol nyelven íródott és egy személyes kedvencem. Remélem, hogy ő is szeretni fogja és sokat fog tanulni belőle. Sanhanak, a kis cuki fiúnak egy hozzáillő plüss kutyát kapott, aminek óriási szemei vannak, csak mint a „gazdájának”. Minhyuknak, egy papírrepülős nyakláncot vettem. Nem hiszem, hogy tudni fogják, hogy miért ezeket kapták, de idővel remélem rájönnek. Elköszöntem a fiúktól, s kifele menet ráraktam Bin cuccára az ajándékát, ami egy fényképező, kézi nyomtatóval.
A lifthez mentem, s vártam, hogy jöjjön. Haza akartam már érni, és átöltözni a meleg, puha és kényelmes ruhámba, hogy egy bögre fahéjas kakaóval és Nutellával az ölemben bambuljak ki az ablakon.
Annyira elkalandoztam a gondolataimban, hogy észre se vettem Rockyt. Tenyerében tartotta a nem olyan rég kapott nyakláncot, s kérdőn pillantott rám.
-Miért kapott mindenki mást? És miért kaptam én ilyet? – érdeklődött.
-Erre később majd rájössz. – mosolyogtam rá lágyan.
-De én most akarom megtudni!
-Pont ezért kaptad a fémből készült papírrepülőt.
-Ezzel igazán sokat segítettél! – pufogott.
Magamban egy jót nevettem rajta, s beszálltam a liftbe.

Butterfly ~ Ötödik fejezet

Így volt jó. De pár nap múlva, mikor először tettem ki a szobámból a lábam, azt is csak azért, hogy valami ételt juttassak a szervezetembe. A konyhában ment a TV, ahol épp a hírek mentek. Akaratlanul is felfigyeltem a közelmúltban megrendezésre került esküvőre. Egy politikus lányának a Nagy Napjáról közvetítettek. És akkor pillantottam meg a vőlegényt... Théot. Ott állt ő, abban a ruhában, amiben az esküvőnkön kellett volna megjelennie. Ott állt büszkén az oltár előtt, ahol engem kellett volna várnia. A napok gyógyító ideje, pár másodperc alatt a semmibe veszett. Összeestem. A lábaim nem bírtak tartani, de legalább megtudtam... Megtudtam a „Miért?” kérdésemre a választ. Csak hitegetett. Valójában nem is szeretett.
-Mi a baj drágám? – sietett mellém anyám.
A torkomban egyre nagyobb csomó keletkezett. Már nem is kellett az étel, amit elkészítettem. Elment az étvágyam attól a gusztustalan embertől, akibe még mindig halálosan szerelmes vagyok. Sajnálatos módon, nem tudom csak úgy elfelejteni a közös múltunkat. Pedig mennyire ki szeretném törölni egész lényét az emlékezetemből.

A napok hetekké váltak, s azok hónapokká, de a szívemben lévő keserű fájdalom nem csillapodott egy cseppet sem. A tánccal nem foglalkoztam, de nem is hiányzott, mégis eljött meglátogatni az egyik táncos társam. Neki meg volt hozzá az ereje és az akarata, hogy kihúzzon ebből az állapotomból. A lelkemre beszélt, hogy szedjem össze magam és folytassam a munkám. Nehezen, de sikerült rávennie. Mikor megízleltem a kemény munka jótékony hatását, nem akartam abba hagyni. Volt, ami elterelte a figyelmem, éppen ezért álandóan táncoltam. Közben nem gondoltam semmire, csak a lépésekre és a ritmusra. Amint megkaptam a legelső „megbizatásomat”, alább hagyott a folytonos kényszer, hogy éjt nappallá téve csak táncoljak. Lassan kijelenthettem, hogy túl léptem Théon...

-Thea... Thea ébredj!
Lassan nyitottam fel nedves pilláimat, s zavartan néztem körül. Mi történhetett?
-Oh, hála az égnek! Azt hittem miénk lesz a holnapi címlap sokkoló cikke. – MJ nagy levegőket véve borult le a kanapére, ahol én is feküdtem.
Tenyeremet a homlokomra tapasztottam, s felültem. Sajgott a fejem, és nem tudtam pontosan, hogy melyik évben vagyok. A szívem és a lelkem, sőt az egész lényem, a múltban járt, és várt a csodára. Viszont a testem itt volt a jelenben, és ezt a kettőt nem tudtam elviselni. A tudat, hogy az egyik felem a múltban ragadt, elkeserített. Nem tudtam túl tenni magam a bensőmben keletkezett űrön. De az idő halad és én sem állhattam meg, ezért a másik felemet - amiről azt hittem egy teljes egész, emlékek nélkül – magammal hoztam.
Furcsa ez az egész, nem? Két évig éltem úgy az életem, hogy felejtsek és tessék! Az egész úgy jött felszínre, mintha el se lett volna temetve.
-Ro, minden rendben? – guggolt le hozzám Rocky.
Talán mégsem olyan érzéketlen marha, mint amit mutat.
-Ne hívj így!
Felpattantam a kanapéról, s kisiettem a teremből. A liftben megnyomtam egy gombot és vártam. Újra és újra lepergett előttem az emlék sorozat, ami pár perce tört felszínre. Nem tudtam szabályozni a tudatalattim, s ezért, az a bizonyos tőr a szívemben, felhasította a hegeket, mik ellen annyira küzdöttem.
A felvonó megállt, s az ajtaja kitárult. A kora délután, késő estének mutatkozott, bár a világítás miatt kicsit hunyorítanom kellett. A hideg levegő csípte a könny áztatta arcomat, mégis jól esett. Egy nagy, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat miközben a korláthoz sétáltam. A várost kémeltem, s sikerült megnyugodnom. Ami viszont meglepett, hogy egy férfi alak jelent meg mellettem. Oldalra fordítottam a fejem, hogy megbizonyosodjak a szemem által mutatott eléggé csaló képről. De, mint mondani szokták a szem sosem csap be, tényleg Rocky állt mellettem, a korlátnak támaszkodva.

Butterfly ~ Negyedik fejezet

- Szeretlek Théo! - suttogtam az esti éjszakába.
Fejemet a vállára hajtottam, s úgy figyeltük a csillagokat a házunk tetejéről. Annyira nagyon szerelmes voltam belé, hogy abban a pillanatban képes lettem volna meghalni érte. És ez fordítva is így volt. Oly furcsa ez a világ. Ha az ember magányosnak érzi magát vagy szomorú mindent szürkének és egyhangúnak érez. De ha van aki boldoggá tegye olyan gyönyörűnek láthat mindent ami e földön van. Pontosan így voltam én is. Volt egy fiú az életemben, akibe halálosan belezúgtam. Ő boldoggá tett engem, amitől a környezetem csoda szép lett.
Fönt a tetőn nagyon hideg volt, de egyikünk se fázott. Felmelegítettük egymás szívét.
- Ro, gyere hozzám! - a hangja magabiztosságot és határtalan szeretetet árasztott.
- Ne kérj olyat, amit később megbánsz.
- Nem kértelek. Gyere hozzám!
- Miért?
Nem felelt a kérdésemre. Kezemet megfogta, s állásba húzott. Ügyelt, hogy ne essünk le a friss, puha hóba. Bementünk a lakásba, egyenesen le a nappaliba, ahol a szüleim pakolták el a vacsora maradékát.
- Mr. és Mrs. Maslani! Szeretném, ha beleegyezésüket adnák, hogy Roval összeházasodjak.
Anyukám kezéből kiesett a tányér, amit éppen mosogatott, apukám a kezében tartott kristály poharat lerakta az asztalra mielőtt valami baja esne. Anya arcán folyni kezdtek a könnyek. Nem tudtam, hogy a szomorúságtól vagy épp a boldogságtól, de fürge lépésekkel sietett felém, s a nyakamba borult. Akkor már tudtam. Örült.
- Ha Doroteha igent mond, áldásom rátok. Tudod Théo, hogy fiamként tekintek rád és örülök, hogy van további tervetek.
- Köszönöm Uram! Nos, akkor mi a válaszod Ro?
Théo letérdelt elém, s a zsebéből elővett aprócska kis dobozkát kinyitotta, s felém nyújtotta. Szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikítsak.
- Igen! Igen, igen, igen, igen, igen, igen. Hát persze!
Az ujjamra, húzta a gyémánt gyűrűt, majd felkapott. Lábammal körbe fogtam a csípőjét. Miközben csókolóztunk, lassú köröket tettünk meg Théo tengelye körül. Annyira boldog voltam! A szüleim tapsoltak, mire a nővérem meg a férje is lejöttek. Eleinte nem tudták mi ez a nagy öröm, de hamar megértették. Együtt örültünk. Nem hiába a karácsony a szeretet ünnepe. Théo, aki most már a vőlegényem, felhívta a szüleit, hogy áthívja őket ünnepelni, de nem tudtak. Inkább felajánlották, hogy karácsony estéjén náluk legyen a vacsorával együtt az ünneplés.
Tényleg mindenki boldog volt. Az arcokról nem lehetett letörölni a vigyort. Elkezdtük az esküvői előkészületeket. December harmincegyedikére tűztük ki az időpontot. A szüleink azt mondták ne csináljunk semmit, majd ők leszerveznek mindent. Egyedül a ruha próbához kellettünk. Théo iker húgai voltak a koszorús lányok. Olyan mese szép volt minden. Volt mikor azt hittem valóban egy mesébe csöppentem, de mikor elérkezett a Nagy Nap, minden romba dölt.
A ház gyönyörűen fel volt díszítve. Én a szobámban készülődtem. A ruhám már rajtam volt, a hajam és a sminkem is kész volt, már csak a zenére vártam. Vártam, hogy végre elinduljon és apa az oltár elé vezessen a leendő férjemhez. De hiába. Nem történt semmi. Tudtam, ha kimegyek és minden rendben van az balszerencsét hoz, de muszáj volt megnéznem, hogy mi történt. Kiléptem a szobámból, ügyelve nehogy a fehér ruhámra lépjek, s lementem a lépcsőn. A családom, Théo családja, mindenki fel - alá járkált. Idegesek voltak, de nem tudtam miért. Nem tudtam mi történik körülöttem. Mikor meglátott a nővérem, oda sietett hozzám és átölelt. Azt mondta csodásan nézek ki. Láttam a szemében, hogy eltitkol valamit, ezért megkérdeztem. A helyiségben, ha valaki ledobott volna a földre egy papír lapot, óriási zajt csapott volna. Alig jött ki a torkomon hang, de mégis kinyögtem:
- Hol van Théo?
Senki nem válaszolt, csak a viasztól fénylő parkettát bámulták.
- Valaki mondjon már valamit!
- Théo.... Théo.... Théo nem jön el. Sajnálom kicsim! - mondta az anyám.
A szívem összetört. Hallottam, ahogy az apró szilánkok földet érnek, valahol nagyon mélyen. Nem sírtam. Nem tudtam. A magassarkú cipőmet levettem, s lassan fokonként fellépdeltem a lépcsőkön egyenesen a szobámba. Bezártam magam mögött a fehér fa ajtót, s csak leroskadtam a földre. A lábaimat felhúztam, s a fejemet a térdemre hajtottam. Nem sírtam. Csak azon gondolkodtam, hogy mit rontottam el. Miért? Miért?


Hirtelen pattantam fel ültömből, s a telefonom után kaptam. Biztos történt vele valami, azért nem jött. Kinyitottam az ajtót, s rohanni kezdtem. Megnéztem a közeli helyeket, ahova járni szoktunk, s közben egyfolytában hívtam, de hiába. Folyton az üzenetrögzítője szólalt meg. Most már utat engedtem a könnyeimnek. Nem érdekelt, hogy az emberek megbámulnak, amiért menyasszonyi ruhában, sírva rohangálok az utcákon. És a nevetséges külsőmet még az is tetézte, hogy a meztelen lábamat felsértették az apró kavicsok. Lassítottam, mikor odaértem a házunk közelében lévő játszótérhez. Nem állt sok mindenből, csupán egy hintából és egy csúszdából. A homok csípte a felsebzett talpamat, de jelen pillanatban a szívem fájdalma erősebb bármely másnál. Elérkeztem arra a pontra, mikor teljesen magamba roskadtam. A sírógörcs rázta az egész testem. Még szerencse, hogy itt nincs világítás és nem jön ide egy árva lélek sem. Valahogy lekerültem a földre, s valahogy a szobámba keveredtem. Nem vettem tudomást a körülöttem lévő emberekről, még a saját családomról sem. Pár napig Théo szülei is érdeklődtek a hogy létem iránt, de aztán mindenki békén hagyott.

Butterfly ~ Harmadik fejezet

Az ajtót kinyitva azt vártam, hogy Nutella ott várjon nyávogva, de nem így volt. Levettem a bentre túl melegnek tűnő holmikat, s elindultam megkeresni a macskámat. Hosszas kutatás után a szekrény melletti kis résben találtam meg. Nehezen kivettem, majd magamhoz ölelve, sok puszit hintettem a fejére. Dorombolással fejezte ki a tetszését. A konyhába battyogtam, s a szekrényből kivettem kedvenc eledelét, amiből szórtam a tálkájába. Amint letettem a földre, heves habzsolásba kezdett, s nem kellett két perc, hogy befalja az egészet. Nevetve dőltem be az ágyba. Elég fárasztó ez az időeltolódás. Mit ne mondjak Párizsban ilyenkor még hajnal van, itt meg lassan ebéd idő. Egy hatalmas ásítás után elnyomott az álom.


Másnap kipihenten ébredtem délelőtt tizenegykor. Igen ma nem kell mennem dolgozni, majd csak holnap, szóval a mai napé a ház rendbe rakása. Ki kell pakolnom a maradék holmimat és ki is kéne takarítanom. Na meg Nutellának se ártana egy fürdés. Ő biztos nem így gondolja, de évente kétszer - háromszor nem árt.


Estére már megint alig tudtam nyitva tartani a szemeimet. De így a jó. Ha minden napra van elfoglaltságom, amitől el is fáradok, nem tudok annyit gondolkodni a múlton. Nem. Most abba kell hagynom! Próbáltam kontrolálni az agyam leghátsó részébe száműzött múltamat, s a jelenen és a jövőn gondolkodni. Nutella megjelenése sikeressé tette próbálkozásomat. A víztől drótossá vált bundáját nyalogatta, miután felugrott az ágyra. Odabújtam hozzá, s engedtem, hogy a fáradtság eluralkodjon rajtam.


Reggel az ébresztőmre keltem. Ideje munkába menni. Megetettem gyorsan Nutit, majd a fürdőszobába mentem, s elvégeztem reggeli teendőimet. Egy óra múlva már a teremben vártam a fiúkat.


- Sziasztok! - köszöntöttem őket, mikor nyílt az ajtó.


- Helló! - mondták egyszerre.


Ezt mindig is csodáltam az idolokban. Annyira egymásra vannak hangolódva, mind mozgásilag, mind beszédileg. Tudom, hogy leginkább a kényszer viszi bele őket. De ugyanakkor a barátságukat nem irányíthatja holmi főnök a saját kedve, kénye szerint. Hiába a nagy megfelelési- és bizonyítási kényszer van egy pont, amin túl senki nem parancsolhat. Ők hatan még nem értek el odáig, de már nagyon közel vannak. Ez akkor fog beteljesülni, mikor valami eget rengető nem történik a kapcsolatukban.


- Elhoztátok amit kértem?


Eunwoo a lejátszóhoz ment, hogy berakja a zenét, addig a többiek leültek. Én is követtem a példájukat, s intettem a fejemmel, hogy kezdjék el a beszámolójukat.


- Ami azt illeti, Rockynak van a legtöbb dalhoz koreográfiája, kivéve az egyikhez. - szólalt meg Sanha


- Na, ez szuper! Megmutatod?


- Nincs szükségem a véleményedre! Csináld meg te is nyugodtan, de figyelmeztetlek, hogy az enyém lesz a győztes.


- Figyelj, Rocky. Mielőtt bármit is feltételeznél rólam, mi lenne ha megismernél? - higgadt voltam. Még.


- Nem figyelek! Menj innen! - csattant fel.


- Rendben elmegyek. De a következő órán megint itt leszek és újra megpróbálunk egyeségre jutni.


Elköszöntem, majd haza mentem.


A következő heti órák ugyan úgy teltek. Bementem dolgozni, s úgy két órával hamarabb el is jöttem, mint ahogy kellett volna. Nem azért jöttem el, mert feladtam. Egyáltalán nem erről van szó, csupán a nagy áttörésre várok. Pontosan arra, az eget rengető dologra. Muszáj, hogy hallgassanak egymásra. Együtt kell megoldaniuk az ilyen problémákat, mint hogy az egyik csapattársuk nem akar együttműködni.


A mai nap lehet más lesz, bár sose fog kiderülni, ha nem megyek be az Entertainment épületébe. Éppen ezért nagy nehezen lenyomtam az ajtó kilincset, s kiléptem a lakásomból. Örömmel konstatáltam, hogy fehér karácsonyunk lesz idén, mivel esik a hó és ma december 23.-a van. Nagyon elment az idő. Még csak most telt el a 2014-es ünnep és már megint idáig eljutottunk. Szerencse, hogy nem kell a családom ajándékaival pepecselnem. Bár a srácoknak vettem egy kis ajándékot, hisz mégis csak együtt dolgozunk már két hete és egész jó társaság lennénk, ha Rocky elfogadná, hogy nem akarom kitúrni. Nem is tudnám. Egy, nem vagyok fiú, kettő nem vagyok ázsiai.


Az utcán sétálva, figyeltem ahogy a gyerekek élvezik a havat. A kisfiúk leginkább szánkóznak, s a kislányok hó angyalt csinálnak. Elmosolyodtam. Régen mikor kisebb voltam én is imádtam a havat. Reggelente korán keltem, hogy mehessek ki hóembert építeni. Olyankor mindig csontig fagytam, de nem bántam, mert ha bementem a házba anya mindig csinált nekem forrócsokit pillecukorral.


A recepciós hölgy kedvesen mosolygott, miközben boldog karácsonyt kívánt. A lift hamar felvitt a tizenharmadik emeletre, s a lábam már magától vitt a megfelelő ajtóhoz Beléptem a terembe. A fényt csak a karácsonyfa váltakozó színű fénye adta. Gyönyörű volt.


- Boldog karácsonyt Thea! - léptek ki a fa mögül az ASTRO tagjai.


Rég nem ünnepeltem már a karácsonyt. Pontosabban tizennyolc éves koromtól. A szeretet ünnepe nekem a legfájdalmasabb. Mindig egy bizonyos szeméjre emlékeztet, amit a család tagjaim tudtak és nem erőltették, hogy részt vegyek.

Butterfly ~ Második fejezet

A teremben rajtam kívül nem volt senki, de körben a falakon végig tükör volt, ami egy kicsit meghazudtolta előbbi kijelentésem. Valami csodálatos volt. Gyorsan átvettem, a táskában lévő ruhákat. Szememmel megkerestem a zenelejátszót, s a telefonomat rákötve, beraktam azt a számot, amire tagnap a repülőn találtam ki a mozdulatokat. Ez nem egy gyors dal, inkább mondanám technikásnak. Nagyon oda kell figyelni a ritmusra, mert nem mindig egyértelmű és ez mellett a szövegre is. Nagyon szeretem Aurora dalait. Néha elég elvont, de ha valaki egyszer meghallgatja, örökre beleég az emlékezetébe. Tipikus olyan előadó, akinél két lehetőség van érzelmileg. Szereted vagy utálod. Egy átlagos ember azt mondaná, hogy : „Erre a zenére nem lehet mit kitalálni. Képtelenség bármely fajta táncot ilyen váltakozó ritmusú dalhoz kitalálni.” De én nem vagyok ilyen. Lehet elvetemültnek tűnők, de pont az ilyen szerzemények teszik egyedivé ezt a művészetet.
- Hűű. Ez csodálatos volt! Biztos te vagy a tánctanár. Szia én Jinjin vagyok, a csapat leadere.
A szívem gyorsabban kezdett dobogni a hátam mögül jövő hangra. Nem. Nem azért, mert ő lenne a nagy ő, csak megijedtem. Azt hinné az ember, hogy a tükrökkel tele aggatott fal miatt nem lehet megijedni, de ha be van csukva a szemem és teljesen beleélem magam a tánc varázsába, akkor előfordul az ilyesmi. Elég sűrűn. Lekapcsoltam a zenét, s kicsit megigazítva magamon a ruhát, oda mentem a srácokhoz.
- Sziasztok! A nevem Dorothea Maslani, de hívjatok csak Theanak. És igen én lennék a tanár, akit a Manager kért mellétek. Ha jól tudom nem sokára debütáltok.
- Igen így van. – helyeselt a szőke. – Had mutassam be az ASTRO tagjait. MJ, Sanha, Eunwoo, Bin és Rocky.
- Utoljára másfél éve dolgoztam itt Koreában, az egyik bandánál. BTS, ha jól emlékszem. Ismeritek?
Mind a hatan egy emberként bólintottak. Szuper, akkor meg van hogy fogom felmérni a képességüket. Visszamentem a telefonomhoz és az Interneten gyorsan bepötyögtem a banda nevét, s mikor kiadta a találatokat, kiválasztottam az I Need You-t. Mielőtt elindítottam volna, elmagyaráztam az értetlen arcot vágó fiúknak, hogy mi a szándékom ezzel, de szerencsére együttműködőek voltak és azonnal felálltak a klippben szereplő térformába és indíthattam is a zenét. Nagyszerűen egyesülni tudtak az eredeti előadókkal ami, arra engedett következtetni, hogy kinek milyen szerepe van a bandában. Annyi a különbség, hogy míg Bangtanék heten, ők csak hatan vannak, de ez nem gátolta meg őket semmiben. Ez tetszett. Direkt olyan dalt választottam, ami kicsit technikás, de ugyanakkor néhol gyors is. Örömmel tapasztaltam, hogy nem kezdőkkel van dolgom. Lehet nagyon sokat gyakorolták, de nem is az a lényeg. A végeredmény, ami igazán fontos az ilyen dolgoknál, mint ez. Mikor befejezték megtapsoltam őket. Egy nagyon fontos szabály van: érezniük kell, hogy jól teljesítettek. Ilyenkor a legfontosabb az, hogy bíztassuk és dicsérjük a „tanulókat”.
- Jók voltatok! Esetleg van már saját dalotok, amihez találtatok ki koreot?
- Köszönjük. És ami azt illeti van már egy pár dalunk, de még csak az egyikhez vannak lépések. – Eunwoo angol tudása eléggé meglepett. Sokkal jobban beszéli a nyelvet, mint Jinjin.
- Megnézhetném? – kérdeztem kíváncsian. Második szabály: légy nyitott mindenre.
Bin, ha jól tudom, elővette a táskájából a telefonját, s az enyém helyére rakta. Egy pörgős dal első akkordjai hallatszottak, s mire a dalszöveget is elkezdték énekelni rájöttem, hogy ez a szám ment a liftben is. Elmosolyodtam, mert amit én találtam ki az teljesen más, mint amit ők. De kijelenthetem, hogy az övüké jobban tetszik. Sokkal lazább és gyermekies. A refrénnél az a repülő imitációja is nagyon megfogott. Bátran mondhatom, hogy nagyon ügyesen összerakták. Mikor befejezték, nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá a következőre:
- A főnökötök miért mondta, hogy kell nektek tanár? – értetlenkedtem.
- Az jó kérdés... Nélküled is boldogulunk!
- Yaaa! Rocky. Fejezd be! – ütött Jinjin az említett karjára.
- De ha egyszer igazam van?! Megmondtam nektek is, hogy megcsinálom a koreográfiákat, mivel van elég tapasztalatom hozzá, de ha mégse menne Bin tuti segített volna. Ezért vagyunk mi egy banda... Mert mi hatan mindent megoldunk, de nem. Nektek bele kellett egyezni egy tanárba.
Eunwoo kirángatta a teremből a kitörő Rockyt, s akik bent maradtak nyugtatgatni kezdtek, hogy nem gondolta komolyan és tényleg szükségük van rám. Tudtam, hogy Rockynak van igaza, tényleg szuperül fel van építve az egész dal, de a másfél évvel ez előtti munkámnak hála, rájöttem milyen embertelen dolgokat csinálnak az idolokkal és, hogy nekik miket kell tenni azért, hogy a képzelt versenyben maradjanak. Szívem szerint ezt mind megváltoztatnám, de tudom, hogy ehhez a nagy áttöréshez egymagam kevésnek bizonyulok. Csak annyit tudok tenni, hogy felkészítem a debütálásra váró idolokat. Biztosítottam a srácokat, hogy nincs semmi baj, s mikor Rockyék visszajöttek lehiggadva, elmondtam a véleményemet a produkcióikról. Örültek, hogy semmi kivetni valót nem találtam.
- Rendben, akkor azt hiszem túl is vagyunk az első órán. A jövő alkalomra szedjétek össze a kívánságaitokat és az elképzeléseiteket, plusz hozzátok magatokkal a dalokat, amikhez kell koreográfia. És akkor én most elköszönök. További szép napot!
Hangos sziát harsogtak a hátam mögött, s kiléptem a teremből. Kifújtam a bent tartott levegőt, s az ideiglenes házamba mentem.

Butterfly ~ Első fejezet

Egyszerű lépések, egyszerű ütemek. Van, hogy nehezebb, de mindig meg lehet csinálni. A dallam, a ritmus. Mindig ez a két meghatározó tényező. Persze az adottság is közre játszik, de a legtöbb esetben ezen lehet változtatni. Fejleszteni lehet a képességeket. Még emlékszem, - hát persze, hisz nem is olyan régen volt - mikor elkezdtem táncolni. Féltem. Féltem a társaimtól, a tanártól. És magától a tánctól. Sosem hittem, hogy eljutok odáig, hogy saját tanítványokat kaphassak. Imádtam őket. Velük voltam a kezdetektől. Láttam, ahogy fejlődnek. Voltak, akik nem tudtak minden stílust elsajátítani, de voltak különleges tehetségek is. Nem fogom elfelejteni, azt a sok meglepetést, amit kaptam az én drága csapatomtól. Mindig úgy éreztem, hogy nem tudok elég tudást átadni nekik, de ők mégis rácáfoltak. Megmutatták az egész világnak, amit tudnak. De most már a saját útjukon kell menniük. Voltak akik más tanárok csapatába vágódtak be, de voltak olyanok, akik saját csapatot kaptak. Sajnos egy - két ember felhagyott e nagyszerű művészettel, csak azért, mert áthelyeztek. Nem tudom mi volt a jobb... Fiatal álmokkal teli gyerekeket tanítani vagy fiatalokat, akik már elérték az áttörést. Mindkettőben van valami jó. Valami küzdelem. Az első választási lehetőséget azért választanám, mert segíthetek elérni a céljaikat. És ott a második... Na igen, az azért jó, mert segíthetek a további harcban. Nekem nincs tétje, mert nem lépek színpadra, de nekik minden egyes fellépés egy újabb mérföldkő az életükben.
Van egy kisebb lakásom ebben a hihetetlen nagy városban, Párizsban. A túlzott füstök és gázok miatt nem nagyon szeretem, pont ezért van egy víkend házam a hegyekben. Mikor nincs senki, akinek segítenem kell koreográfiákat elsajátítani, vagy éppen kitalálni, a kiscicámmal együtt elmegyünk oda és kiszellőztetjük a szmogtól romló tüdönket. Ott sokkal jobban megy a gondolkodás. Lehet csak azért, mert tudom, hogy egyedül vagyok annál a picike kis tónál és nem zavarhat senki. Se egy nagy vállalat, se hírességek. A családommal az utóbbi években nem találkoztam csak telefonon beszéltem, de azt is csak az ünnepekkor. Elfogadták, hogy elfoglalt vagyok és sosem érek rá. Tudják, hogy szeretek egyedül lenni, pont ezért kaptam Nutellát, hogy ő vigyázzon rám és még se legyek olyan magányos. Egy hófehér kismacskát kell elképzelni, akinek van egy fekete „csokor nyakkendője". Nagyon különleges a kinézete, de a természete nagyon édes. Esténként, az ágyra felugrik, s a nyakamhoz gömbölyödik. Reggelente mikor felébredek, elveszik a párnák és takarók tömkelegébe. Igaz könnyen meg lehet találni, mivel az ágynemű sötét színű. Ő az én kis egyetlenem. Mindig velem van és soha nem hagy el. Benne megbízhatok, s nem okoz csalódást.
Jelen pillanatban, Nutellával Koreában tartózkodunk. Kaptam egy úgyszintén kisebb lakást az Entertainment közelébe, hogy ne kelljen sokat vacakolnom a tömegközlekedéssel, bár a bandával még nem találkoztam, a képességeiket sem tudom, ezért muszáj leszek hamarabb bemenni az első órán, ami holnap délelőtt lesz.
Még egyszer gyorsan átnéztem a lépéseket, miket a mai napon tettem össze az egyik dalra, amit a repülőn hallottam, majd Nutival a kezemben befeküdtem az új ideiglenes ágyamba. Szokása szerint a nyakamnál helyezkedett el, s hangos dorombolással adta tudtomra, hogy mennyire élvezi a puha fekvő alkalmatosságot. Az álom, hamar elvitt a saját világába, ahol minden szép.
A telefonom ébresztőjére keltem, de mint mindig, most is megnyomtam párszor a szundi gombot. A mellettem henyélő jámbor kis jószág, nyújtózkodva közelített felém, s mikor elért hozzám a mellkasomra ugrott, s folytatta a nyújtózkodást. A kőrmeit belevájta a bőrömbe, s úgy „masszírozott". Karomba vettem, s a fejem fölé emeltem, mint egy kisbabát. Lejebb engedtem, hogy az orrunk összeérjen, majd nyomtam egy puszit a buksiára, s visszaraktam a paplanra. Nehezen kiszálltam a meleget nyújtó takaró alól, s a fürdőbe mentem, hogy elkészüljek. December eleje felé járunk és az idő kicsit se a megszokott. Szöulhoz képest nem tudom mi ilyenkor a normális, de Párizsban ennél hidegebb szokott lenni. Mindenesetre felkészülve, rétegesen öltöztem, s a tánc ruhámat egy sporttáskába csomagoltam. Belebújtam a kabátomba, a nyakam köré tekertem a sálamat, s a sapkát a fejemre húztam. A táskámat a vállamra dobtam, majd lehajoltam, hogy búcsút vegyek drága kis cicámtól. Igaz, hogy a búcsú pár órára szól, de mégse szeretem magára hagyni, túlságosan hozzám nőtt.
A Fantagio épületében oda sétáltam a recepcióhoz, hogy megérdeklődjem, merre kell mennem a próbatermekhez. Aki a pult mögött állt fiatal lány, kedvesen útbaigazított. A liftet vártam, s mikor megérkezett beszálltam és megnyomtam a tizenharmadik emeleti gombot. A felvonóban kellemes zene szólt. Hamar belement a fülembe a dallam, s a lábam már önállósította magát. A lépések ösztönből jöttek, a szemem is lecsukódott, hogy jobban beleélhessem magam. Az ajtó egy csilingeléssel kinyílt, ami azt jelentette, hogy be kell fejezzem a táncot egy kis időre. A folyosón lassan mentem, hogy megtaláljam a megfelelő ajtót. Mikor elértem odáig, a kilincset lassan lenyomtam, s beléptem.

Half Brother ~ Ötödik fejezet

Visszagondolni arra a napra még mindig fájt. Nem tudom mennyi időnek kell még eltelnie, hogy ne sírva gondoljak vissza a balesetre.
Chanyeol végig szorosan ölelt, miközben meséltem neki.
- Sajnálom, hogy összetaknyoztam a pulcsidat és sajnálom, hogy most mondtam el, de úgy éreztem ideje megosztanom valaki mással is. – könny áztatta szemeimet ráemeltem. Olyan bájos volt. Úgy nézett ki, mint egy angyal.
- Ne butáskodj. Köszönöm, hogy elmondtad. De kérdezhetek valamit? – aprót bólintottam. Végül is ha belekezdtem akkor már mindegy. – Kiderült, hogy a szüleid hova akartak vinni?
- Nem. Erről senki más nem tud. Aki valamennyire is ismeri a részleteket, az is csak úgy tudja, hogy kirándulni mentünk a hegyekbe.
A zsebemből elővettem egy zsebit. Megtöröltem a szememet, s az orromat is kifújtam. Nagy levegőt vettem, és mikor úgy éreztem, hogy készen állok, tovább mentünk a titokzatos hely felé.
- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Egy olyan helyre, ahol őszintén beszélhetek.
- Miért, idáig nem voltál őszinte?
- Nem igazán. – ahogy rám nézett, láttam a szemében a bánatot, de ugyanakkor a reménység is ott lapult benne.
Nem tudtam mi tévő legyek. Ha rákérdezek mi bántja, biztos azt mondja semmi és magára erőlteti a maszkját. Azt akartam, hogy bízzon bennem, mint én benne és hogy ugyan olyan fontos legyek neki, mint ő nekem. Bármilyen furcsa is ezt mondani, de szeretem Chanyeolt. Ez a hónap elég volt, hogy rájöjjek létezik szerelem első látásra. Néhányszor eljátszottam a gondolattal, hogyha mi együtt lennénk, akkor mennyi minden változna? A válaszon viszont kevesebbet agyaltam. Igazából nem is akartam belegondolni mi lenne akkor, ha mi együtt lennénk. Az a darab papír, amin ott virít a saját kézírásommal a nevem, megakadályoz minden ilyen dologban. De sajnos az érzéseim mindig mást mondanak és néha meg is feledkezek a szerződésről és vágyódom a mellettem sétáló angyalomhoz. Tudom, hogy ez nem helyes és ahogy most vannak a dolgok köztünk így minden jó. Nem tudom, hogy egy idő után elég lesz az a papír, hogy féken tartson, de Chanyeolért próbálom húzni azt a határt minél tovább. Nem csak a szerelmemet veszíteném el, hanem egy nagyon jó barátot is, ha megszegném a parancsokat. Megérné? Nem tudom.
Egy nagy irodaházba léptünk be. Chanyeolt követtem a sötétségben egészen egy liftig.
- Bekötöm a szemed egy kendővel, hogy ne less.
Megkérdezte mennyit mutat, mire találomra mondtam egy számot. Mikor megbizonyosodott, hogy tényleg nem látok semmit, a derekamat fogva adta az utasításokat. Lifttel mentünk a legtöbbet, de azt nem tudtam hány emeletet. Végül leültetett egy fotelba, de azt mondta, hogy a szemfedőmet ne vegyem le. Hűvösség áradt szét bennem, mert nem éreztem az érintését, de mikor meghallottam a zongora hangját nem tudtam türtőztetni magam és leszedtem a kötést a fejemről. Hamar felismertem a dal akkordjait. Egyszer hallottam ezt tőle, akkor is csak koncert közben.

A srácok meghívtak a ma esti koncertjükre. Jinával és Riával a színfalak mögött beszélgettünk, s a koncert előtt tíz perccel kimentünk a nézőtérre. Mikor a színpadon megjelentek a fiúk mi is a rajongókkal sikítottunk. A dalokat énekeltük, bár én egy – kettőn kívül nem ismertem többet, de próbáltam nanázni. A vége felé közeledve Chanyeol szóló száma következett. John Legend – All of Me című dalával. Olyan szépen és tisztán énekelte, hogy könnybe lábadtak a szemeim. Szegénynek a mikrofonja mindig elcsúszott, ezért egy emberke a stábból oda ment neki tartani.

A szemembe ugyan úgy könnyek gyülekeztek. Miért énekli ezt nekem? Idáig sikerült visszafognom magam és kevésbé kimutatnom az érzelmeimet, de ezek után? Összezavarodtam.
- Tudom elég furcsán időzítettem, de nem hiszem, hogy sokáig bírnék semlegesen viselkedni veled. Nem tudom te, hogy érzel, de én napról – napra jobban megkedvellek. – idegesen állt fel a zongorától, de nem nézett a szemembe. – Azt hiszem, hogy az utóbbi időben közelebb kerültünk egymáshoz. Igaz, hogy te valójában a bátyádhoz jöttél és vele kéne több időt töltened, pont ezért bocsánat kéréssel tartozom, amiért mindig elrabollak tőle. – egyre közelebb lépett hozzám, míg az utolsó szavainál előttem meg nem állt. Megfogta a kezemet, s a szemembe nézett. - Nem lehetne, hogy én is az életed része lehessek?
Szótlanul álltam. Nem tudtam megszólalni és ez a Chanyeol szemében lévő remény lángját kioltotta. Szégyelltem magam, amiért egy hang se jön ki a torkomon ezért inkább megöleltem. Kis ideig vacillált, hogy visszaöleljen – e, de végül az érzelmei győztek és körül zárt a karjaival. Orrát a hajamba fúrta és éreztem, ahogy egy puszit lehelt a fejem búbjára. Lassan elhúzódtam tőle, amikor kellően visszanyertem a hangom.
- Hol is kezdjem? – húztam az időt. – Először is. Honnan veszed, hogy idáig nem voltál az életem része? Másodszor. Téged is lehet kedvelni, főleg akkor, ha olyan vagy mint ma. Harmadszor. Remélem sokszor elrabolsz még az esti sétákra. - itt volt az a bizonyos határ, amit nem voltam képes többé betartani, de hogy utasíthattam volna vissza egy ilyen vallomást?
A komor tekintetét hamar felváltotta a boldogság, s egy nagy mosoly terült el az arcán.

Egy ideig ott maradtunk a kanapén beszélgetni, s mivel elég későre járt haza indultunk. Egymás kezét fogtuk és némán sétáltunk. Minden rendben volt.
A házba érve levettük a cipőnket, majd felmentünk az emeletre. Chanyeol a homlokomra nyomott egy csókot, s egy „Jó éjt Tiny-vel” elment a szobájába. Egy nagy sóhaj hagyta el a számat és én is bementem a szobámba. Gyorsan átvettem a pizsamámat és bedőltem az ágyba. Kísértetiesen hasonlított a mostani helyzet arra a napra, mikor ide jöttem. Ha lehunyom a szemem nem látok mást csak őt. Ahogy elém állt, s kitárta a szívét. Az öröm és a szeretet a szemében, mikor rám nézett. Aish, bele fogok őrülni a gyomromban repkedő pillangókba. A fejemre szorítottam a párnámat és kiadtam magamból a hirtelen jött adrenalint. Nem sokat segített a visítás, de valamennyire csillapította az energiámat.

Half Brother ~ Negyedik fejezet

Az elmúlt hónap, amit Seoulban töltöttem nem állt másból, mint ismerkedni a hellyel és az újonnan kapott óriás családommal. A cég, ahol a „bátyáim" dolgoznak, megengedte, hogy a srácokkal lakjak míg nem találok egy albérletet. Arról viszont senki sem tud, hogy aláirattak velem egy szerződést, amiben szépen, illedelmesen figyelmeztetnek mi lesz, ha kitudódnak a házban élt mindennapjaim történései. Meg persze, hogy még véletlenül se bonyolódjak komolyabb kapcsolatba a tagokkal.


Baekhyun és Vicky - aki jobban szereti a Ria becenevet - kapcsolata a látottak és a hallotok alapján elég komoly. Sőt, a drága testvérem már le is térdelt elé. Az ő szerelmi történetük bele illene egy tündérmesébe. Ria a cégnél dolgozik, mint tervező és így az ő kapcsolatuk megerősíti az EXO szerződését a lemezkiadóval, ezért persze, hogy nem állták útjukat az ifjú párnak.


A másik ilyen gerle pár Sehun és Jina. Az ő kapcsolatuk is megalapozott volt, mert Jina is egy idol, így a címlapokon nagyon is jól mutatnak. Igaz néha úgy veszekednek, mint az ötven éves házasok, de legalább mi nem unatkozunk.


Chanyeol? Vele egyre szorosabb a kapcsolatunk, bár tudom, hogy barátságnál nem lehet több kettőnk közt.


Sokat beszélgetünk és az esti sétákra is együtt megyünk. Szokásunkká vált, hogy mindig arra a padra ülünk le, ahol először találkoztunk, igaz nem valami vicces módon. De legalább ez a kettőnké.


A mai napon is így tettünk. Csendben sétáltunk egymás mellett és magunkba szívtuk az esti hűvös levegőt. Chan megköszörülte a torkát, s szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. Lassan megérkeztünk a padunkhoz, amire leültünk. Ránéztem Chanyeolra, akin látszott, hogy akar valamit mondani, de nem tudta, hogy kezdjen bele. Ez megijesztett.


- Elmondod még ma, amit akarsz vagy induljunk vissza?


- Inkább menjünk el máshova. Gyere utánam.


Elkezdett futni, s közben azt kiabálta, hogy kapjam el. Túl sok előnyre tett szert, a hosszú lábaival, de nem adtam fel. Ha ki is köpöm a tüdömet, de utol fogom érni! Gyorsabb tempóra kapcsoltam és valahogy, de közeledtem felé, míg be nem értem. A kezénél fogva visszahúztam, hogy álljon meg. A térdemre támaszkodva lihegtem.


- Hagytad, hogy beérjelek! - vádoltam meg.


Ő is kapkodta a levegőt, de neki sokkal edzettebb a tüdeje, mint nekem.


- Nem tudom miről beszélsz. - csípőre tett kézzel nézett le rám, azzal a tipikus sunyi mosolyával.


Felegyenesedtem és rácsaptam a kezére. Fájdalmat színlelve kezdte simogatni az érintett területet, de közben nevetett.


- Most kérj bocsánatot!


- Na azt várhatod.


Valamennyire kipihentem magam, ezért tovább futottam. Tudtam, hogy semmi esélyem ellene, de mégse hagyhatom magam. Ahogy sejtettem pár perc után már be is ért és a derekamnál átölelve megpörgetett. Fuldokoltam a nevetéstől.


- Ne kelljen még egyszer elismételnem. - súgta a fülembe, minek hatására kirázott a hideg.


- Akkor se fogok bocsánatot kérni a semmiért. - nevettem tovább, s megpróbáltam kiszabadulni a kezei közül, de túl szorosan tartott.


- Tiszteld az idősebbet, Tiny!


- Én tisztellek. De erősen kétlem, hogy viselkedésileg idősebb vagy nálam! Szóval engedj el és mutasd az utat, ahova menni akarsz.


A derekamat elengedte, de helyette a kezemet fogta meg. Hirtelen nem tudtam mit higgyek. Még sose sétáltunk kézen fogva. Chanyeol az értetlen arckifejezésemet látva így szólt:


- Nehogy megint elmenekülj és még több energiát kelljen fogyasztanom. - még mindig egyhelyben álltam. - Na gyere nem sokára ott vagyunk. - húzott maga mellé.


Furcsán éreztem magam, ilyen helyzetben. A szerelmespárok szoktak így sétálgatni. Mi elvileg nem vagyunk azok és mégis mosolyogva sétáltunk egymás mellett. Elgondolkodtam azon, hogy ideje elmesélnem valakinek mi is történt valójában a baleset napján. Lehet később megbánom, hogy kiadtam a titkot, de túlságosan nyomaszt belülről.


Megálltam és neki dőltem a kőfalnak, majd bele kezdtem:


- Öhm. Mikor először találkoztunk, megkérdezted, hogy mi történt mikor a szüleim elhunytak és én azt mondtam, még nem állok készen megosztani másokkal. Valójában Baekhyun se tudja a mai napig a részleteket csak annyit, hogy az apánk elhunyt egy autó balesetben. Még arról se tud, hogy anyával mi is ott voltunk az nap a kocsiban. - nagy levegőt vettem és folytattam.


Reggel mikor felkeltem, minden a szokásos kerékvágásban zajlott. Elkészülődtem, majd a biciklimre felülve elhajtottam az iskolába. Nem volt sok hátra az utolsó évemből csupán egy hónap. Az érettségit már megírtuk, már csak az eredményekre vártunk. Jó formán már semmit se csináltunk az iskolában, csak azért jártunk be, hogy ne kapjunk igazolatlant.


A harmadik óra közepe volt, mikor az igazgató bemondta a nevemet a hangos bemondóba. Sose hívattak még az igazgatóiba, de semmi olyat nem is csináltam, hogy okuk lett volna.


Összepakoltam a cuccomat, s elköszöntem a tanártól, majd felsiettem az emeletre. Az iroda előtt édesanyám várt. Azt mondta igazolja a mai napomat, de sietnünk kell haza. Nem értettem semmit. Láttam anyám szemében a félelmet, a haragot és csalódottságot. Azt hittem én követtem el valami hibát, de azt akkor már mondta volna.


Beszálltunk a kocsijába és haza vezetett. Otthon az ajtóban várt az apám is. A tekintete neki is hasonló érzelmeket tükrözött, mint anyámé. Féltem. Soha nem viselkedtek ilyen furcsán. Egyik autóból átszálltunk a másikba. Senki nem szólt hozzám. Apám ült a volán mögött. Nem tudtam hova megyünk. Pánikoltam. Hiába kérdezgettem, hogy merre megyünk maguk elé meredve bámultak ki az ablakon.


Már sötét volt, de még mindig mentünk. Egy hegyi úton hajtottunk fel, mikor a szembe jövő sávból egy kamion áttért a miénkbe. Apa nem dudált és nem is tekerte el a kormányt, hogy megpróbálja megakadályozni a balesetet. Semmit nem tett ellene.


Hallottam, hogy valaki szólítgat, de a sötétség erősebb volt, mint a külvilág és magába szippantott. A következő emlékem, a fénylő fehérség és a gépek csipogása. Nem tudtam meddig voltam eszméletlen, míg az egyik ápoló be nem nézett hozzám. Azt mondta egy hetet altatásban tartottak. Ekkor néztem meg magam jobban. A bal lábam bevolt gipszelve és a fejemen is volt egy kötés. A nővérke, hívott egy orvost, aki megvizsgált. Azt mondta szépen javul az állapotom. Megkérdeztem tőle, hogy a szüleim is jól vannak - e. Erre lesütötte a szemét, én meg tudtam, hogy baj van. A doki még nem is közölte velem a rossz hírt, de nekem már folytak a könnyeim. Nem akartam elhinni, hogy mindez megtörtént.