Mikor hazaértem, elkészítettem a kedvenc innivalómat, s tele engedtem a kádat forró vízzel. Levetettem a ruháimat, s elmerültem a melegségben. Oly annyira ellazított, hogy majdnem elaludtam, de a telefonom csörgése ébren tartott. Megtöröltem a kezemet és a telefont a fülemhez emeltem.
-Haló? – szóltam bele.
-Szia, Thea! Elfelejtettük mondani, hogy 31-én, év avató bulit tartunk és szívesen várunk téged is. – hadarta Dongmin.
-Ühm... Szia Eunwoo! Köszönöm, hogy szóltál, de nem hiszem, hogy megyek. Ebben az időszakban jobban szeretek egyedül lenni.
-Ugyan, ne hülyéskedj! Töltsd velünk a szilvesztert. Neked is jobb, ha társaságban vagy!
-Nem tudom... Még átgondolom! – nyugtattam meg.
-Minden rendben veled?
-Persze, csak pihennem kell. – és végleg le kell zárnom magamban a múltat, tettem hozzá magamban.
Dongmin szerencsémre elhitte, amit mondtam, így hamar letettük a telefont. Utána már nem volt kedvem a kádban maradni, ezért felöltöztem és bedőltem az ágyba. Nutella hamar befészkelte magát a nyakhajlatomba, s buksiját vállamon pihentette.
Lehet tényleg csak az ünnep hozta ki belőlem az emlékeket, s ha kipihenem magam minden olyan lesz, mint volt. De nem így történt... Akármennyire elszerettem volna felejteni, a sors ellenem dolgozott. A fránya közösségi oldalak is csak egy hírt voltak hajlandóak mutatni. „Két év házasság után végre megszületett első közös gyermekük!”
Csak kíváncsiságból, de rámentem az egyik ilyen cikkre, de bár ne tettem volna.
A képen egy fiatal pár volt, kezükben a gyermekükkel. Látszott az arcukon, hogy nagyon boldogok. A nő szép hosszú vörös haja egy kontyba volt rakva, s a csillogó zöld szemeit, a kezében fekvő kislány örökölte. Szemem áttévedt a szorosan mellette álló férfira, kinek a szőkésbarna haja, néhol a szemébe lógott. Szemével büszkén figyelte gyermekét, s közben feleségét átkarolta.
Hát boldog... Théo, aki minden szó nélkül hagyott magamra, most már egy szerető férj, s boldog apa. Ilyenkor mit kéne éreznem? Haragot? Dühöt? Vagy inkább örömöt? Mi van akkor, ha én mind a hármat egyszerre érzem? Rossz ember vagyok az miatt, hogy haragszom, amiért boldog? Lehet. Rossz, ha azt érzem, hogy összeillenek? Lehet. Túl kéne tennem magam rajta és nem foglalkozni velük? Lehet. Ezt próbáltam két éven keresztül, de nem sikerült. Valaki segítségét kéne kérnem? Lehet. De kiét? Na ez egy igen jó kérdés. Haza nem fogok menni, és igazán barátaim sincsenek, akikkel őszintén beszélgethetnék... Csak a mostani „munkatársaim” vannak. De ki az akitől segítséget kérhetek? Talán.... Nem. És ha.... Nem. Moonbin? Lehet. Sőt! Idáig mindig óvó bátyként viselkedett, talán mélyebben is beszélhetnék vele.
Telefonomat feloldottam, s újra átgondoltam, hogy kinek írjak. Végül az eredeti döntésemnél maradtam, s megkerestem Bin nevét a névjegyzékben.
’Szia! Tudnánk találkozni?’
Az ágyon ültem felhúzott lábakkal, s vártam a válaszra.
’Szia! Persze. Hova menjek?’
’Ohh... Bocsi. Elfelejtettem, hogy te nem nagyon ismered a várost. Menjünk az ügynökséghez közeli kávézóba. Jó?’
Megmosolyogtatott a törődése, ami egy újabb okot adott arra, hogy biztos legyek a döntésemben.
Átöltöztem valami kinti ruhába, s elindultam a kávézóhoz. A nagy épület mellett elsétálva, - ahova dolgozni járok – már láttam a célpontot. Nagyából még két percet gyalogoltam, majd belépve a kellemesen meleg helységbe, hátra sétáltam, az oszlop takarásában lévő asztalhoz, s leültem. A pincér kedvesen lépdelt felém, s megkérdezte kérek – e valamit. Egy bögre gyömbéres teát rendeltem, s míg vártam, hogy kihozzák, tüzetesebben megvizsgáltam a helyszínt. A bejárat mellett két oldalt asztalok voltak elhelyezve. Maga a pult a négyszögletű terem közepén volt, ahol sürgött – forgott az a kevés pincér. A pepita padlón tükröződtek a plafonon lévő enyhén díszes csillárok. Oly annyira elbambultam, hogy észre se vettem az előttem gőzölgő forró italt.
A kis csengő az ajtó felett, halk csilingeléssel jelezte, hogy valaki jött. A bejárat felé pillantottam, s egy mosolygós Moonbin jött egyenesen felém. Mikor az asztalhoz ért, leült a velem szembeni székre, s várta, hogy belekezdjek a mondandómba. Kerestem a szavakat, s eltartott egy kis ideig, míg összeraktam a fejemben a történetet, amit most életemben először mondok el valakinek önszántamból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése