Jungkook
Egy labirintusban találtam magam, mikor kinyitottam a szemem. Bizonyos
emlékeim elvesztek. Köztük az itt létem oka is. Körülöttem egy árva lélek nem
tartózkodott és ez furcsa volt. Már megszoktam, hogy mindenki körbe ugrál a
kívánságaimat lesve. Lehetséges, hogy csak a szüleim pénze miatt kedveltek,
mert semmi különösebb részem vagy tulajdonságom nem volt, amit az iskola
társaim felfedezhettek volna. Kivéve egy személyt. Ő mindig csak távolról figyelt,
s azt hiszi nem tudok a létezéséről. Pedig tudok. Derékig érő hosszú haját,
mindig kiengedve viseli, még nyáron is a tűző napsütésben. Akárcsak ő, én is
messziről csodáltam. Talán harmadikosok lehettünk a gimiben, mikor tudatosult
bennem, hogy kedvelem. Sokszor a szobám ablakából néztem, ahogy a kertben
tevékenykedik. De azt is tudom, hogy ő reggelente a konyhájukban ülve, a
reggelije közben engem nézett, mikor suliba mentem. Tudom. Én is őt néztem a
szemem sarkából és ettől mindig boldog voltam.
A földről felkelve elindultam az egyik irányba. Minden kereszteződésben
megfontoltam merre menjek. Végül zsákutcába érkeztem. Ami meglepett, hogy nem
volt üres, mint a többi folyosó. Volt ott egy kis asztalka, s azon egy könyv. Lassan
oda sétáltam, s elkezdtem méregetni a barna bőr borítású lap köteget. Kinyissam?
Végül is idáig még nem találkoztam emberevő szörnyeteggel, akkor biztos nem ebből
fog kiugrani. Kikötöttem a bőrszíjat, s bele lapoztam. Ismeretlen írás virított
a közepe felé. Eleinte csak egy mondat látszott, majd egy teljes oldal. Hogy
lehetséges ez? Senki sincs itt, aki írhatná e sorokat, még is ott vannak.
Ülésbe helyezkedve, kezembe vettem a könyvet, s olvasni kezdtem.
Ma reggel, ugyanúgy a konyhába ülve vártam, hogy elinduljon az iskolába. Ehelyett
rendőrök és mentősök jöttek ki a házból egy letakart hordágyat húzva maguk
után. Az utcabéliek körbe állták őket, kitakarva a halott személyt. Kimentem a
lakásunkból egyenesen a szomszéd ház udvarába, hogy megbizonyosodjak kit néznek
olyan nagyon az emberek. Lehet inkább bent kellett volna maradnom. Nem voltam
felkészülve a látványára. Jungkook meghalt. Öngyilkosságot emlegetett a tömeg,
de biztos vagyok benne, hogy nem lett volna képes ilyesmire önszántából. A
szülei a ház melletti kis bokornál álltak összeölelkezve. Mr. Kim nyugtatta a
feleségét, de ő is a szakadék szélén állt. A gyomrom görcsben volt, s nem akartam
hinni a szememnek, hogy mind ez megtörténhetett. Itt hagyott. Bárcsak életemben
először és utoljára beszélhetnék vele. Megígérem, hogy nem a kusza érzelmeimmel
fogom traktálni, csak annyit szeretnék megtudni miért tette és, hogy jobb
helyre került – e. Istenem kérlek csak egy pillanatot had láthassam, ahogy mosolyog
a nyuszifogait megvillantva.
A könnyeim eláztatták a papírlapot. Akkor én most halott vagyok? De hisz
élek és lélegzek. Hogy lehet? Bármit is csináltam, a szüleimre miért nem
gondoltam? Biztos nagy csalódást és fájdalmat okoztam nekik. És mi van
Destinyvel? Hogy lehettem ennyire felelőtlen? És miért nem emlékszem a halálom
napjára? Ez mindenkinél így van? Meghal, majd talál egy könyvet, amibe valaki
ír valamit. Nekem miért pont Destiny? Tudja, hogy látom?
A teleírt papírt néztem, s csak akkor vettem észre, hogy a könyv oldalára
fel van csipeszelve egy toll, amibe egy ötös volt vésve. Megfogtam és a
következő oldalra kezdtem írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése