Hang nem jött ki a torkomon, ezért csak bólintottam.
-És azt is tudod, hogy meg kéne magyaráznod?
Megint bólintottam. Hibába nem akartam beszélni róla tudtam, hogy kénytelen leszek. Nem akartam, hogy aggódjanak értem. Nem akartam, hogy megtudják a titkom. Nem is akartam megosztani velük. Számomra ez egy olyan pont, ami nem csak hogy fáj, de még szégyellem is. Nem tudtam kiállni magamért. Nem tudtam megvédeni magam. És nem tudtam megmenteni a kapcsolatunkat.
-Akkor jó. Gyere le és mondd el mindannyiunknak! – csuklómnál fogva húzott a lifthez, ami szörnyen emlékeztetett a pár évvel ez előtti esetre.
Nem álltam még készen, hogy mindent bevalljak, de mikor ott álltam a többiek előtt muszáj voltam. Az jó kérdés volt, hogy mivel és hogyan kezdjem, mert egyszerűen leblokkoltam. Ez habozásnak tűnhetett, amit Rocky szóvá is tett.
Mégse változott semmit... Szívesen visszaszóltam volna neki, de Moonbin kihúzott a teremből. Nagy szemeket meresztve lépkedtem a nálam másfél fejjel magasabb fiú után, aki az ajtótól pár méterre megállt, s szembe fordított magával. Szikrázó szemekkel figyelt, majd megszólalt:
-Miért hallgatsz Minhyukra? Idáig se tartotta magában az irántad érzett gyűlöletét, akkor szerinted most miben más?
-Mert igaza van – néztem a cipőm orrát, ami jelen esetben sokkal izgalmasabb - , tudom, hogy magyarázattal tartozok nektek az előbbi viselkedésemért. És igen, azt is tudom, hogy nem kedvel, mert riválisnak tekint. Pont ezért érzi magát tehetetlennek!
-Látod! Máris magadat hibáztatod. Pedig ez nem a te hibád. Minhyuknak meg kell tanulnia kontrolálni az érzelmeit és beletörődni ebbe a helyzetbe.
-Tudom még ez az egy hónap kevés volt arra, hogy jól megismerjelek titeket, de annyit tudok, hogy Rocky nem ilyen. Ő nem képes karba tett kézzel ülni és várni a lehetetlenre. És ha megengeded visszamennék a többiekhez.
Bin egy lemondó sóhajjal elengedte a karomat, én meg visszasétáltam a próbateremhez. Mikor a kanapén ülő, nagyban beszélgető srácok észre vettek, kíváncsian meredtek rám. A táskámból elővettem a szépen becsomagolt kis dobozokat, s egyesével odaadtam mindenkinek, kivéve Moonbinnek, aki még mindig nem jött vissza. Myungjunnak, aki mindig életvidám és mindenben meglátja a jót, egy álomfogót készítettem, hogy az álmait akadály nélkül valósíthassa meg. Jinwoonak, a csapat vezetőjének, egy reményt adó képet kereteztettem be, hogyha ránéz, mindig eszébe jusson, amiért harcol. Dongminnek, a csendes és okos tagnak, egy könyvet ajándékoztam, ami angol nyelven íródott és egy személyes kedvencem. Remélem, hogy ő is szeretni fogja és sokat fog tanulni belőle. Sanhanak, a kis cuki fiúnak egy hozzáillő plüss kutyát kapott, aminek óriási szemei vannak, csak mint a „gazdájának”. Minhyuknak, egy papírrepülős nyakláncot vettem. Nem hiszem, hogy tudni fogják, hogy miért ezeket kapták, de idővel remélem rájönnek. Elköszöntem a fiúktól, s kifele menet ráraktam Bin cuccára az ajándékát, ami egy fényképező, kézi nyomtatóval.
A lifthez mentem, s vártam, hogy jöjjön. Haza akartam már érni, és átöltözni a meleg, puha és kényelmes ruhámba, hogy egy bögre fahéjas kakaóval és Nutellával az ölemben bambuljak ki az ablakon.
Annyira elkalandoztam a gondolataimban, hogy észre se vettem Rockyt. Tenyerében tartotta a nem olyan rég kapott nyakláncot, s kérdőn pillantott rám.
-Miért kapott mindenki mást? És miért kaptam én ilyet? – érdeklődött.
-Erre később majd rájössz. – mosolyogtam rá lágyan.
-De én most akarom megtudni!
-Pont ezért kaptad a fémből készült papírrepülőt.
-Ezzel igazán sokat segítettél! – pufogott.
Magamban egy jót nevettem rajta, s beszálltam a liftbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése