- Szeretlek Théo! - suttogtam az esti éjszakába.
Fejemet a vállára hajtottam, s úgy figyeltük a csillagokat a házunk tetejéről. Annyira nagyon szerelmes voltam belé, hogy abban a pillanatban képes lettem volna meghalni érte. És ez fordítva is így volt. Oly furcsa ez a világ. Ha az ember magányosnak érzi magát vagy szomorú mindent szürkének és egyhangúnak érez. De ha van aki boldoggá tegye olyan gyönyörűnek láthat mindent ami e földön van. Pontosan így voltam én is. Volt egy fiú az életemben, akibe halálosan belezúgtam. Ő boldoggá tett engem, amitől a környezetem csoda szép lett.
Fönt a tetőn nagyon hideg volt, de egyikünk se fázott. Felmelegítettük egymás szívét.
- Ro, gyere hozzám! - a hangja magabiztosságot és határtalan szeretetet árasztott.
- Ne kérj olyat, amit később megbánsz.
- Nem kértelek. Gyere hozzám!
- Miért?
Nem felelt a kérdésemre. Kezemet megfogta, s állásba húzott. Ügyelt, hogy ne essünk le a friss, puha hóba. Bementünk a lakásba, egyenesen le a nappaliba, ahol a szüleim pakolták el a vacsora maradékát.
- Mr. és Mrs. Maslani! Szeretném, ha beleegyezésüket adnák, hogy Roval összeházasodjak.
Anyukám kezéből kiesett a tányér, amit éppen mosogatott, apukám a kezében tartott kristály poharat lerakta az asztalra mielőtt valami baja esne. Anya arcán folyni kezdtek a könnyek. Nem tudtam, hogy a szomorúságtól vagy épp a boldogságtól, de fürge lépésekkel sietett felém, s a nyakamba borult. Akkor már tudtam. Örült.
- Ha Doroteha igent mond, áldásom rátok. Tudod Théo, hogy fiamként tekintek rád és örülök, hogy van további tervetek.
- Köszönöm Uram! Nos, akkor mi a válaszod Ro?
Théo letérdelt elém, s a zsebéből elővett aprócska kis dobozkát kinyitotta, s felém nyújtotta. Szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikítsak.
- Igen! Igen, igen, igen, igen, igen, igen. Hát persze!
Az ujjamra, húzta a gyémánt gyűrűt, majd felkapott. Lábammal körbe fogtam a csípőjét. Miközben csókolóztunk, lassú köröket tettünk meg Théo tengelye körül. Annyira boldog voltam! A szüleim tapsoltak, mire a nővérem meg a férje is lejöttek. Eleinte nem tudták mi ez a nagy öröm, de hamar megértették. Együtt örültünk. Nem hiába a karácsony a szeretet ünnepe. Théo, aki most már a vőlegényem, felhívta a szüleit, hogy áthívja őket ünnepelni, de nem tudtak. Inkább felajánlották, hogy karácsony estéjén náluk legyen a vacsorával együtt az ünneplés.
Tényleg mindenki boldog volt. Az arcokról nem lehetett letörölni a vigyort. Elkezdtük az esküvői előkészületeket. December harmincegyedikére tűztük ki az időpontot. A szüleink azt mondták ne csináljunk semmit, majd ők leszerveznek mindent. Egyedül a ruha próbához kellettünk. Théo iker húgai voltak a koszorús lányok. Olyan mese szép volt minden. Volt mikor azt hittem valóban egy mesébe csöppentem, de mikor elérkezett a Nagy Nap, minden romba dölt.
A ház gyönyörűen fel volt díszítve. Én a szobámban készülődtem. A ruhám már rajtam volt, a hajam és a sminkem is kész volt, már csak a zenére vártam. Vártam, hogy végre elinduljon és apa az oltár elé vezessen a leendő férjemhez. De hiába. Nem történt semmi. Tudtam, ha kimegyek és minden rendben van az balszerencsét hoz, de muszáj volt megnéznem, hogy mi történt. Kiléptem a szobámból, ügyelve nehogy a fehér ruhámra lépjek, s lementem a lépcsőn. A családom, Théo családja, mindenki fel - alá járkált. Idegesek voltak, de nem tudtam miért. Nem tudtam mi történik körülöttem. Mikor meglátott a nővérem, oda sietett hozzám és átölelt. Azt mondta csodásan nézek ki. Láttam a szemében, hogy eltitkol valamit, ezért megkérdeztem. A helyiségben, ha valaki ledobott volna a földre egy papír lapot, óriási zajt csapott volna. Alig jött ki a torkomon hang, de mégis kinyögtem:
- Hol van Théo?
Senki nem válaszolt, csak a viasztól fénylő parkettát bámulták.
- Valaki mondjon már valamit!
- Théo.... Théo.... Théo nem jön el. Sajnálom kicsim! - mondta az anyám.
A szívem összetört. Hallottam, ahogy az apró szilánkok földet érnek, valahol nagyon mélyen. Nem sírtam. Nem tudtam. A magassarkú cipőmet levettem, s lassan fokonként fellépdeltem a lépcsőkön egyenesen a szobámba. Bezártam magam mögött a fehér fa ajtót, s csak leroskadtam a földre. A lábaimat felhúztam, s a fejemet a térdemre hajtottam. Nem sírtam. Csak azon gondolkodtam, hogy mit rontottam el. Miért? Miért?
Hirtelen pattantam fel ültömből, s a telefonom után kaptam. Biztos történt vele valami, azért nem jött. Kinyitottam az ajtót, s rohanni kezdtem. Megnéztem a közeli helyeket, ahova járni szoktunk, s közben egyfolytában hívtam, de hiába. Folyton az üzenetrögzítője szólalt meg. Most már utat engedtem a könnyeimnek. Nem érdekelt, hogy az emberek megbámulnak, amiért menyasszonyi ruhában, sírva rohangálok az utcákon. És a nevetséges külsőmet még az is tetézte, hogy a meztelen lábamat felsértették az apró kavicsok. Lassítottam, mikor odaértem a házunk közelében lévő játszótérhez. Nem állt sok mindenből, csupán egy hintából és egy csúszdából. A homok csípte a felsebzett talpamat, de jelen pillanatban a szívem fájdalma erősebb bármely másnál. Elérkeztem arra a pontra, mikor teljesen magamba roskadtam. A sírógörcs rázta az egész testem. Még szerencse, hogy itt nincs világítás és nem jön ide egy árva lélek sem. Valahogy lekerültem a földre, s valahogy a szobámba keveredtem. Nem vettem tudomást a körülöttem lévő emberekről, még a saját családomról sem. Pár napig Théo szülei is érdeklődtek a hogy létem iránt, de aztán mindenki békén hagyott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése