Egyszerű lépések, egyszerű ütemek. Van, hogy nehezebb, de mindig meg lehet csinálni. A dallam, a ritmus. Mindig ez a két meghatározó tényező. Persze az adottság is közre játszik, de a legtöbb esetben ezen lehet változtatni. Fejleszteni lehet a képességeket. Még emlékszem, - hát persze, hisz nem is olyan régen volt - mikor elkezdtem táncolni. Féltem. Féltem a társaimtól, a tanártól. És magától a tánctól. Sosem hittem, hogy eljutok odáig, hogy saját tanítványokat kaphassak. Imádtam őket. Velük voltam a kezdetektől. Láttam, ahogy fejlődnek. Voltak, akik nem tudtak minden stílust elsajátítani, de voltak különleges tehetségek is. Nem fogom elfelejteni, azt a sok meglepetést, amit kaptam az én drága csapatomtól. Mindig úgy éreztem, hogy nem tudok elég tudást átadni nekik, de ők mégis rácáfoltak. Megmutatták az egész világnak, amit tudnak. De most már a saját útjukon kell menniük. Voltak akik más tanárok csapatába vágódtak be, de voltak olyanok, akik saját csapatot kaptak. Sajnos egy - két ember felhagyott e nagyszerű művészettel, csak azért, mert áthelyeztek. Nem tudom mi volt a jobb... Fiatal álmokkal teli gyerekeket tanítani vagy fiatalokat, akik már elérték az áttörést. Mindkettőben van valami jó. Valami küzdelem. Az első választási lehetőséget azért választanám, mert segíthetek elérni a céljaikat. És ott a második... Na igen, az azért jó, mert segíthetek a további harcban. Nekem nincs tétje, mert nem lépek színpadra, de nekik minden egyes fellépés egy újabb mérföldkő az életükben.
Van egy kisebb lakásom ebben a hihetetlen nagy városban, Párizsban. A túlzott füstök és gázok miatt nem nagyon szeretem, pont ezért van egy víkend házam a hegyekben. Mikor nincs senki, akinek segítenem kell koreográfiákat elsajátítani, vagy éppen kitalálni, a kiscicámmal együtt elmegyünk oda és kiszellőztetjük a szmogtól romló tüdönket. Ott sokkal jobban megy a gondolkodás. Lehet csak azért, mert tudom, hogy egyedül vagyok annál a picike kis tónál és nem zavarhat senki. Se egy nagy vállalat, se hírességek. A családommal az utóbbi években nem találkoztam csak telefonon beszéltem, de azt is csak az ünnepekkor. Elfogadták, hogy elfoglalt vagyok és sosem érek rá. Tudják, hogy szeretek egyedül lenni, pont ezért kaptam Nutellát, hogy ő vigyázzon rám és még se legyek olyan magányos. Egy hófehér kismacskát kell elképzelni, akinek van egy fekete „csokor nyakkendője". Nagyon különleges a kinézete, de a természete nagyon édes. Esténként, az ágyra felugrik, s a nyakamhoz gömbölyödik. Reggelente mikor felébredek, elveszik a párnák és takarók tömkelegébe. Igaz könnyen meg lehet találni, mivel az ágynemű sötét színű. Ő az én kis egyetlenem. Mindig velem van és soha nem hagy el. Benne megbízhatok, s nem okoz csalódást.
Jelen pillanatban, Nutellával Koreában tartózkodunk. Kaptam egy úgyszintén kisebb lakást az Entertainment közelébe, hogy ne kelljen sokat vacakolnom a tömegközlekedéssel, bár a bandával még nem találkoztam, a képességeiket sem tudom, ezért muszáj leszek hamarabb bemenni az első órán, ami holnap délelőtt lesz.
Még egyszer gyorsan átnéztem a lépéseket, miket a mai napon tettem össze az egyik dalra, amit a repülőn hallottam, majd Nutival a kezemben befeküdtem az új ideiglenes ágyamba. Szokása szerint a nyakamnál helyezkedett el, s hangos dorombolással adta tudtomra, hogy mennyire élvezi a puha fekvő alkalmatosságot. Az álom, hamar elvitt a saját világába, ahol minden szép.
A telefonom ébresztőjére keltem, de mint mindig, most is megnyomtam párszor a szundi gombot. A mellettem henyélő jámbor kis jószág, nyújtózkodva közelített felém, s mikor elért hozzám a mellkasomra ugrott, s folytatta a nyújtózkodást. A kőrmeit belevájta a bőrömbe, s úgy „masszírozott". Karomba vettem, s a fejem fölé emeltem, mint egy kisbabát. Lejebb engedtem, hogy az orrunk összeérjen, majd nyomtam egy puszit a buksiára, s visszaraktam a paplanra. Nehezen kiszálltam a meleget nyújtó takaró alól, s a fürdőbe mentem, hogy elkészüljek. December eleje felé járunk és az idő kicsit se a megszokott. Szöulhoz képest nem tudom mi ilyenkor a normális, de Párizsban ennél hidegebb szokott lenni. Mindenesetre felkészülve, rétegesen öltöztem, s a tánc ruhámat egy sporttáskába csomagoltam. Belebújtam a kabátomba, a nyakam köré tekertem a sálamat, s a sapkát a fejemre húztam. A táskámat a vállamra dobtam, majd lehajoltam, hogy búcsút vegyek drága kis cicámtól. Igaz, hogy a búcsú pár órára szól, de mégse szeretem magára hagyni, túlságosan hozzám nőtt.
A Fantagio épületében oda sétáltam a recepcióhoz, hogy megérdeklődjem, merre kell mennem a próbatermekhez. Aki a pult mögött állt fiatal lány, kedvesen útbaigazított. A liftet vártam, s mikor megérkezett beszálltam és megnyomtam a tizenharmadik emeleti gombot. A felvonóban kellemes zene szólt. Hamar belement a fülembe a dallam, s a lábam már önállósította magát. A lépések ösztönből jöttek, a szemem is lecsukódott, hogy jobban beleélhessem magam. Az ajtó egy csilingeléssel kinyílt, ami azt jelentette, hogy be kell fejezzem a táncot egy kis időre. A folyosón lassan mentem, hogy megtaláljam a megfelelő ajtót. Mikor elértem odáig, a kilincset lassan lenyomtam, s beléptem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése