Butterfly ~ Nyolcadik fejezet

-Thea... Remélem értékeled az őszinteségemet, de ez a Théo alak egy nagy barom!
-Mit tegyek? Bin kérlek segíts! – könyörögtem.
-Elmondom mi lesz. Ugye Eunwoo hívott téged a bulinkra. Mellékesen megjegyezném, hogy igen figyeltem rád és tudom, hogy ez az időszak nehéz neked, de most tényleg egy pasira van szükséged! És nincs is jobb ennél az alkalomnál. Régen ez volt életed legszebb időszaka, ami végül a legrosszabba torkollott. Itt az ideje, hogy ugyan ebben az időben találj rá újra a boldogságra!
Elgondolkodtatott, az amit Moonbin mondott. Sikerülne a rossz emlékeket átírnom magamban jókká? Tegyük fel, hogy sikerülhet. Bin szerint valakit kell találnom, aki segíthet benne. De kit? Erre szokták mondani, hogy a Sors kezére bízom magam? Lehet. Túl sokszor válaszolom azt, hogy lehet? Talán... Azzal kéne folytatnom, hogy ezekre a kérdésekre, amikre lehettel válaszoltam, olyanná változtassam, ami magabiztossá tesz?

-A lényeg Thea, hogy nem akarlak rábeszélni, de ezt mindenképp gondold át. Ja, és köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal! Tényleg jól esik... Nővérkém. – jelent meg a szája sarkában egy apró mosoly, ami engem is ugyan arra a tettre kényszerített. – És remélem, hogy a továbbiakban is a segítségedre lehetek.

°°°

Végül eljött az a bizonyos este... A házat fel sem lehetett ismerni a sok neonfény miatt. A dübörgő zenét két utcával arrébb is biztosan lehetett hallani, és az alkoholt minden tudatlan megérezné, aki belépne az ajtón. Több tucat ember eljött a partira és a hangulat is a tetőfokon járt este kilenc órakkor.

-Thea! – szólt egy hang a hátam mögül, mire megpördültem tengelyem körül. – Most érkeztél? – érdeklődött Bin, kezében egy piros papír pohárral.

Válaszként csak bólintottam. Átkarolta a vállamat, s beljebb húzott a táncoló tömegbe. Túl fogom élni – ismételgettem magamba.

-Légy jó! Megyek köszöntöm az embereket. – suttogta a fülembe, majd eltűnt a tömegben.

Mire ellenkeztem volna, hogy nehogy egyedül merjen hagyni, már nem láttam sehol. És ami még jobban megijesztett, hogy a bandából senkit nem láttam. Jól van Dorothea, megtudod csinálni! – bíztattam magam. Csak az a helyzet, hogy nem egészen jött be. Az emberek körülöttem a zene ütemére táncoltak, így próbáltam én is mozogni. Kívülről biztos úgy néztem ki, mint aki életében nem táncolt. Pedig elvileg tanár vagyok. Mire észbe kaptam már egy üres pohár volt a kezembe, s annak tartalma a torkomat égette végig. A zene egyre jobban átjárta a testemet és egész beleéltem magam, míg valaki meg nem fogta a csípőmet és úgy ringatózott velem. Olyan szorosan tartott, hogy nem tudtam hátra nézni az illetőre.

-Folytasd, amit idáig csináltál - súgta a fülembe az idegen.

Hiába csak egy pohárkával ittam abból a löttyből, de az olyan ütős volt, hogy nem ellenkeztem. Lehet máskor is kérek abból a valamiből, mert sokkal felszabadúltabb vagyok.

Tánc közben még lecsúszott néhány pohár alkohol, s néha elcsattant egy – egy csók is, ami más körülmények között nagyon zavarna, de most úgy érzem, végre élek. Ez jó, nem? Végülis ezt akartam

A partnerem egy idő után megunta a táncot, s kezemnél fogva kezdett húzni a lépcső felé. Nagyon remélem, hogy csak vécéznie kell, és nem szeret egyedül kimenni azért rángat maga után!

Az emeletre érve, lassított a tempóján, de csak azért, mert minden szobába benyitott, ami a folyosón volt, s mikor talált egy üreset behúzott, becsukta utánunk az ajtót, s már csak azt éreztem, ahogy a hátam a keményfának csapódik. Hát ebből nem csoportos pisilés lesz Egy pillanat! Mégis mi a jó francot csinálok? Ennyire biztos nem üthettem ki magam.

-Sajnálom, de nek- próbáltam eltolni magamtól, a nyakamra tapadó srácot.

-Css Ne mondj semmit. Csak élvezd! – suttogta.

-Épp ez az! Nem akarom élvezni, főleg nem veled!

Jó formán nem értem el semmit, csak azt, hogy jobban lefogjon. Hiába ficánkoltam, a szorításán nem engedett. Fájdalmamban párszor felsikkantottam, de ezt meg se hallotta.

Butterfly ~ Hetedik fejezet

Mikor hazaértem, elkészítettem a kedvenc innivalómat, s tele engedtem a kádat forró vízzel. Levetettem a ruháimat, s elmerültem a melegségben. Oly annyira ellazított, hogy majdnem elaludtam, de a telefonom csörgése ébren tartott. Megtöröltem a kezemet és a telefont a fülemhez emeltem.
-Haló? – szóltam bele.
-Szia, Thea! Elfelejtettük mondani, hogy 31-én, év avató bulit tartunk és szívesen várunk téged is. – hadarta Dongmin.
-Ühm... Szia Eunwoo! Köszönöm, hogy szóltál, de nem hiszem, hogy megyek. Ebben az időszakban jobban szeretek egyedül lenni.
-Ugyan, ne hülyéskedj! Töltsd velünk a szilvesztert. Neked is jobb, ha társaságban vagy!
-Nem tudom... Még átgondolom! – nyugtattam meg.
-Minden rendben veled?
-Persze, csak pihennem kell. – és végleg le kell zárnom magamban a múltat, tettem hozzá magamban.
Dongmin szerencsémre elhitte, amit mondtam, így hamar letettük a telefont. Utána már nem volt kedvem a kádban maradni, ezért felöltöztem és bedőltem az ágyba. Nutella hamar befészkelte magát a nyakhajlatomba, s buksiját vállamon pihentette.

Lehet tényleg csak az ünnep hozta ki belőlem az emlékeket, s ha kipihenem magam minden olyan lesz, mint volt. De nem így történt... Akármennyire elszerettem volna felejteni, a sors ellenem dolgozott. A fránya közösségi oldalak is csak egy hírt voltak hajlandóak mutatni. „Két év házasság után végre megszületett első közös gyermekük!”
Csak kíváncsiságból, de rámentem az egyik ilyen cikkre, de bár ne tettem volna.
A képen egy fiatal pár volt, kezükben a gyermekükkel. Látszott az arcukon, hogy nagyon boldogok. A nő szép hosszú vörös haja egy kontyba volt rakva, s a csillogó zöld szemeit, a kezében fekvő kislány örökölte. Szemem áttévedt a szorosan mellette álló férfira, kinek a szőkésbarna haja, néhol a szemébe lógott. Szemével büszkén figyelte gyermekét, s közben feleségét átkarolta.

Hát boldog... Théo, aki minden szó nélkül hagyott magamra, most már egy szerető férj, s boldog apa. Ilyenkor mit kéne éreznem? Haragot? Dühöt? Vagy inkább örömöt? Mi van akkor, ha én mind a hármat egyszerre érzem? Rossz ember vagyok az miatt, hogy haragszom, amiért boldog? Lehet. Rossz, ha azt érzem, hogy összeillenek? Lehet. Túl kéne tennem magam rajta és nem foglalkozni velük? Lehet. Ezt próbáltam két éven keresztül, de nem sikerült. Valaki segítségét kéne kérnem? Lehet. De kiét? Na ez egy igen jó kérdés. Haza nem fogok menni, és igazán barátaim sincsenek, akikkel őszintén beszélgethetnék... Csak a mostani „munkatársaim” vannak. De ki az akitől segítséget kérhetek? Talán.... Nem. És ha.... Nem. Moonbin? Lehet. Sőt! Idáig mindig óvó bátyként viselkedett, talán mélyebben is beszélhetnék vele.
Telefonomat feloldottam, s újra átgondoltam, hogy kinek írjak. Végül az eredeti döntésemnél maradtam, s megkerestem Bin nevét a névjegyzékben.

’Szia! Tudnánk találkozni?’

Az ágyon ültem felhúzott lábakkal, s vártam a válaszra.

’Szia! Persze. Hova menjek?’
’Ohh... Bocsi. Elfelejtettem, hogy te nem nagyon ismered a várost. Menjünk az ügynökséghez közeli kávézóba. Jó?’

Megmosolyogtatott a törődése, ami egy újabb okot adott arra, hogy biztos legyek a döntésemben.
Átöltöztem valami kinti ruhába, s elindultam a kávézóhoz. A nagy épület mellett elsétálva, - ahova dolgozni járok – már láttam a célpontot. Nagyából még két percet gyalogoltam, majd belépve a kellemesen meleg helységbe, hátra sétáltam, az oszlop takarásában lévő asztalhoz, s leültem. A pincér kedvesen lépdelt felém, s megkérdezte kérek – e valamit. Egy bögre gyömbéres teát rendeltem, s míg vártam, hogy kihozzák, tüzetesebben megvizsgáltam a helyszínt. A bejárat mellett két oldalt asztalok voltak elhelyezve. Maga a pult a négyszögletű terem közepén volt, ahol sürgött – forgott az a kevés pincér. A pepita padlón tükröződtek a plafonon lévő enyhén díszes csillárok. Oly annyira elbambultam, hogy észre se vettem az előttem gőzölgő forró italt.

A kis csengő az ajtó felett, halk csilingeléssel jelezte, hogy valaki jött. A bejárat felé pillantottam, s egy mosolygós Moonbin jött egyenesen felém. Mikor az asztalhoz ért, leült a velem szembeni székre, s várta, hogy belekezdjek a mondandómba. Kerestem a szavakat, s eltartott egy kis ideig, míg összeraktam a fejemben a történetet, amit most életemben először mondok el valakinek önszántamból.

Butterfly ~ Hatodik fejezet

-Ugye tudod, hogy megijesztettél minket?
Hang nem jött ki a torkomon, ezért csak bólintottam.
-És azt is tudod, hogy meg kéne magyaráznod?
Megint bólintottam. Hibába nem akartam beszélni róla tudtam, hogy kénytelen leszek. Nem akartam, hogy aggódjanak értem. Nem akartam, hogy megtudják a titkom. Nem is akartam megosztani velük. Számomra ez egy olyan pont, ami nem csak hogy fáj, de még szégyellem is. Nem tudtam kiállni magamért. Nem tudtam megvédeni magam. És nem tudtam megmenteni a kapcsolatunkat.
-Akkor jó. Gyere le és mondd el mindannyiunknak! – csuklómnál fogva húzott a lifthez, ami szörnyen emlékeztetett a pár évvel ez előtti esetre.
Nem álltam még készen, hogy mindent bevalljak, de mikor ott álltam a többiek előtt muszáj voltam. Az jó kérdés volt, hogy mivel és hogyan kezdjem, mert egyszerűen leblokkoltam. Ez habozásnak tűnhetett, amit Rocky szóvá is tett.
Mégse változott semmit... Szívesen visszaszóltam volna neki, de Moonbin kihúzott a teremből. Nagy szemeket meresztve lépkedtem a nálam másfél fejjel magasabb fiú után, aki az ajtótól pár méterre megállt, s szembe fordított magával. Szikrázó szemekkel figyelt, majd megszólalt:
-Miért hallgatsz Minhyukra? Idáig se tartotta magában az irántad érzett gyűlöletét, akkor szerinted most miben más?
-Mert igaza van – néztem a cipőm orrát, ami jelen esetben sokkal izgalmasabb - , tudom, hogy magyarázattal tartozok nektek az előbbi viselkedésemért. És igen, azt is tudom, hogy nem kedvel, mert riválisnak tekint. Pont ezért érzi magát tehetetlennek!
-Látod! Máris magadat hibáztatod. Pedig ez nem a te hibád. Minhyuknak meg kell tanulnia kontrolálni az érzelmeit és beletörődni ebbe a helyzetbe.
-Tudom még ez az egy hónap kevés volt arra, hogy jól megismerjelek titeket, de annyit tudok, hogy Rocky nem ilyen. Ő nem képes karba tett kézzel ülni és várni a lehetetlenre. És ha megengeded visszamennék a többiekhez.
Bin egy lemondó sóhajjal elengedte a karomat, én meg visszasétáltam a próbateremhez. Mikor a kanapén ülő, nagyban beszélgető srácok észre vettek, kíváncsian meredtek rám. A táskámból elővettem a szépen becsomagolt kis dobozokat, s egyesével odaadtam mindenkinek, kivéve Moonbinnek, aki még mindig nem jött vissza. Myungjunnak, aki mindig életvidám és mindenben meglátja a jót, egy álomfogót készítettem, hogy az álmait akadály nélkül valósíthassa meg. Jinwoonak, a csapat vezetőjének, egy reményt adó képet kereteztettem be, hogyha ránéz, mindig eszébe jusson, amiért harcol.  Dongminnek, a csendes és okos tagnak, egy könyvet ajándékoztam, ami angol nyelven íródott és egy személyes kedvencem. Remélem, hogy ő is szeretni fogja és sokat fog tanulni belőle. Sanhanak, a kis cuki fiúnak egy hozzáillő plüss kutyát kapott, aminek óriási szemei vannak, csak mint a „gazdájának”. Minhyuknak, egy papírrepülős nyakláncot vettem. Nem hiszem, hogy tudni fogják, hogy miért ezeket kapták, de idővel remélem rájönnek. Elköszöntem a fiúktól, s kifele menet ráraktam Bin cuccára az ajándékát, ami egy fényképező, kézi nyomtatóval.
A lifthez mentem, s vártam, hogy jöjjön. Haza akartam már érni, és átöltözni a meleg, puha és kényelmes ruhámba, hogy egy bögre fahéjas kakaóval és Nutellával az ölemben bambuljak ki az ablakon.
Annyira elkalandoztam a gondolataimban, hogy észre se vettem Rockyt. Tenyerében tartotta a nem olyan rég kapott nyakláncot, s kérdőn pillantott rám.
-Miért kapott mindenki mást? És miért kaptam én ilyet? – érdeklődött.
-Erre később majd rájössz. – mosolyogtam rá lágyan.
-De én most akarom megtudni!
-Pont ezért kaptad a fémből készült papírrepülőt.
-Ezzel igazán sokat segítettél! – pufogott.
Magamban egy jót nevettem rajta, s beszálltam a liftbe.

Butterfly ~ Ötödik fejezet

Így volt jó. De pár nap múlva, mikor először tettem ki a szobámból a lábam, azt is csak azért, hogy valami ételt juttassak a szervezetembe. A konyhában ment a TV, ahol épp a hírek mentek. Akaratlanul is felfigyeltem a közelmúltban megrendezésre került esküvőre. Egy politikus lányának a Nagy Napjáról közvetítettek. És akkor pillantottam meg a vőlegényt... Théot. Ott állt ő, abban a ruhában, amiben az esküvőnkön kellett volna megjelennie. Ott állt büszkén az oltár előtt, ahol engem kellett volna várnia. A napok gyógyító ideje, pár másodperc alatt a semmibe veszett. Összeestem. A lábaim nem bírtak tartani, de legalább megtudtam... Megtudtam a „Miért?” kérdésemre a választ. Csak hitegetett. Valójában nem is szeretett.
-Mi a baj drágám? – sietett mellém anyám.
A torkomban egyre nagyobb csomó keletkezett. Már nem is kellett az étel, amit elkészítettem. Elment az étvágyam attól a gusztustalan embertől, akibe még mindig halálosan szerelmes vagyok. Sajnálatos módon, nem tudom csak úgy elfelejteni a közös múltunkat. Pedig mennyire ki szeretném törölni egész lényét az emlékezetemből.

A napok hetekké váltak, s azok hónapokká, de a szívemben lévő keserű fájdalom nem csillapodott egy cseppet sem. A tánccal nem foglalkoztam, de nem is hiányzott, mégis eljött meglátogatni az egyik táncos társam. Neki meg volt hozzá az ereje és az akarata, hogy kihúzzon ebből az állapotomból. A lelkemre beszélt, hogy szedjem össze magam és folytassam a munkám. Nehezen, de sikerült rávennie. Mikor megízleltem a kemény munka jótékony hatását, nem akartam abba hagyni. Volt, ami elterelte a figyelmem, éppen ezért álandóan táncoltam. Közben nem gondoltam semmire, csak a lépésekre és a ritmusra. Amint megkaptam a legelső „megbizatásomat”, alább hagyott a folytonos kényszer, hogy éjt nappallá téve csak táncoljak. Lassan kijelenthettem, hogy túl léptem Théon...

-Thea... Thea ébredj!
Lassan nyitottam fel nedves pilláimat, s zavartan néztem körül. Mi történhetett?
-Oh, hála az égnek! Azt hittem miénk lesz a holnapi címlap sokkoló cikke. – MJ nagy levegőket véve borult le a kanapére, ahol én is feküdtem.
Tenyeremet a homlokomra tapasztottam, s felültem. Sajgott a fejem, és nem tudtam pontosan, hogy melyik évben vagyok. A szívem és a lelkem, sőt az egész lényem, a múltban járt, és várt a csodára. Viszont a testem itt volt a jelenben, és ezt a kettőt nem tudtam elviselni. A tudat, hogy az egyik felem a múltban ragadt, elkeserített. Nem tudtam túl tenni magam a bensőmben keletkezett űrön. De az idő halad és én sem állhattam meg, ezért a másik felemet - amiről azt hittem egy teljes egész, emlékek nélkül – magammal hoztam.
Furcsa ez az egész, nem? Két évig éltem úgy az életem, hogy felejtsek és tessék! Az egész úgy jött felszínre, mintha el se lett volna temetve.
-Ro, minden rendben? – guggolt le hozzám Rocky.
Talán mégsem olyan érzéketlen marha, mint amit mutat.
-Ne hívj így!
Felpattantam a kanapéról, s kisiettem a teremből. A liftben megnyomtam egy gombot és vártam. Újra és újra lepergett előttem az emlék sorozat, ami pár perce tört felszínre. Nem tudtam szabályozni a tudatalattim, s ezért, az a bizonyos tőr a szívemben, felhasította a hegeket, mik ellen annyira küzdöttem.
A felvonó megállt, s az ajtaja kitárult. A kora délután, késő estének mutatkozott, bár a világítás miatt kicsit hunyorítanom kellett. A hideg levegő csípte a könny áztatta arcomat, mégis jól esett. Egy nagy, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat miközben a korláthoz sétáltam. A várost kémeltem, s sikerült megnyugodnom. Ami viszont meglepett, hogy egy férfi alak jelent meg mellettem. Oldalra fordítottam a fejem, hogy megbizonyosodjak a szemem által mutatott eléggé csaló képről. De, mint mondani szokták a szem sosem csap be, tényleg Rocky állt mellettem, a korlátnak támaszkodva.

Butterfly ~ Negyedik fejezet

- Szeretlek Théo! - suttogtam az esti éjszakába.
Fejemet a vállára hajtottam, s úgy figyeltük a csillagokat a házunk tetejéről. Annyira nagyon szerelmes voltam belé, hogy abban a pillanatban képes lettem volna meghalni érte. És ez fordítva is így volt. Oly furcsa ez a világ. Ha az ember magányosnak érzi magát vagy szomorú mindent szürkének és egyhangúnak érez. De ha van aki boldoggá tegye olyan gyönyörűnek láthat mindent ami e földön van. Pontosan így voltam én is. Volt egy fiú az életemben, akibe halálosan belezúgtam. Ő boldoggá tett engem, amitől a környezetem csoda szép lett.
Fönt a tetőn nagyon hideg volt, de egyikünk se fázott. Felmelegítettük egymás szívét.
- Ro, gyere hozzám! - a hangja magabiztosságot és határtalan szeretetet árasztott.
- Ne kérj olyat, amit később megbánsz.
- Nem kértelek. Gyere hozzám!
- Miért?
Nem felelt a kérdésemre. Kezemet megfogta, s állásba húzott. Ügyelt, hogy ne essünk le a friss, puha hóba. Bementünk a lakásba, egyenesen le a nappaliba, ahol a szüleim pakolták el a vacsora maradékát.
- Mr. és Mrs. Maslani! Szeretném, ha beleegyezésüket adnák, hogy Roval összeházasodjak.
Anyukám kezéből kiesett a tányér, amit éppen mosogatott, apukám a kezében tartott kristály poharat lerakta az asztalra mielőtt valami baja esne. Anya arcán folyni kezdtek a könnyek. Nem tudtam, hogy a szomorúságtól vagy épp a boldogságtól, de fürge lépésekkel sietett felém, s a nyakamba borult. Akkor már tudtam. Örült.
- Ha Doroteha igent mond, áldásom rátok. Tudod Théo, hogy fiamként tekintek rád és örülök, hogy van további tervetek.
- Köszönöm Uram! Nos, akkor mi a válaszod Ro?
Théo letérdelt elém, s a zsebéből elővett aprócska kis dobozkát kinyitotta, s felém nyújtotta. Szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikítsak.
- Igen! Igen, igen, igen, igen, igen, igen. Hát persze!
Az ujjamra, húzta a gyémánt gyűrűt, majd felkapott. Lábammal körbe fogtam a csípőjét. Miközben csókolóztunk, lassú köröket tettünk meg Théo tengelye körül. Annyira boldog voltam! A szüleim tapsoltak, mire a nővérem meg a férje is lejöttek. Eleinte nem tudták mi ez a nagy öröm, de hamar megértették. Együtt örültünk. Nem hiába a karácsony a szeretet ünnepe. Théo, aki most már a vőlegényem, felhívta a szüleit, hogy áthívja őket ünnepelni, de nem tudtak. Inkább felajánlották, hogy karácsony estéjén náluk legyen a vacsorával együtt az ünneplés.
Tényleg mindenki boldog volt. Az arcokról nem lehetett letörölni a vigyort. Elkezdtük az esküvői előkészületeket. December harmincegyedikére tűztük ki az időpontot. A szüleink azt mondták ne csináljunk semmit, majd ők leszerveznek mindent. Egyedül a ruha próbához kellettünk. Théo iker húgai voltak a koszorús lányok. Olyan mese szép volt minden. Volt mikor azt hittem valóban egy mesébe csöppentem, de mikor elérkezett a Nagy Nap, minden romba dölt.
A ház gyönyörűen fel volt díszítve. Én a szobámban készülődtem. A ruhám már rajtam volt, a hajam és a sminkem is kész volt, már csak a zenére vártam. Vártam, hogy végre elinduljon és apa az oltár elé vezessen a leendő férjemhez. De hiába. Nem történt semmi. Tudtam, ha kimegyek és minden rendben van az balszerencsét hoz, de muszáj volt megnéznem, hogy mi történt. Kiléptem a szobámból, ügyelve nehogy a fehér ruhámra lépjek, s lementem a lépcsőn. A családom, Théo családja, mindenki fel - alá járkált. Idegesek voltak, de nem tudtam miért. Nem tudtam mi történik körülöttem. Mikor meglátott a nővérem, oda sietett hozzám és átölelt. Azt mondta csodásan nézek ki. Láttam a szemében, hogy eltitkol valamit, ezért megkérdeztem. A helyiségben, ha valaki ledobott volna a földre egy papír lapot, óriási zajt csapott volna. Alig jött ki a torkomon hang, de mégis kinyögtem:
- Hol van Théo?
Senki nem válaszolt, csak a viasztól fénylő parkettát bámulták.
- Valaki mondjon már valamit!
- Théo.... Théo.... Théo nem jön el. Sajnálom kicsim! - mondta az anyám.
A szívem összetört. Hallottam, ahogy az apró szilánkok földet érnek, valahol nagyon mélyen. Nem sírtam. Nem tudtam. A magassarkú cipőmet levettem, s lassan fokonként fellépdeltem a lépcsőkön egyenesen a szobámba. Bezártam magam mögött a fehér fa ajtót, s csak leroskadtam a földre. A lábaimat felhúztam, s a fejemet a térdemre hajtottam. Nem sírtam. Csak azon gondolkodtam, hogy mit rontottam el. Miért? Miért?


Hirtelen pattantam fel ültömből, s a telefonom után kaptam. Biztos történt vele valami, azért nem jött. Kinyitottam az ajtót, s rohanni kezdtem. Megnéztem a közeli helyeket, ahova járni szoktunk, s közben egyfolytában hívtam, de hiába. Folyton az üzenetrögzítője szólalt meg. Most már utat engedtem a könnyeimnek. Nem érdekelt, hogy az emberek megbámulnak, amiért menyasszonyi ruhában, sírva rohangálok az utcákon. És a nevetséges külsőmet még az is tetézte, hogy a meztelen lábamat felsértették az apró kavicsok. Lassítottam, mikor odaértem a házunk közelében lévő játszótérhez. Nem állt sok mindenből, csupán egy hintából és egy csúszdából. A homok csípte a felsebzett talpamat, de jelen pillanatban a szívem fájdalma erősebb bármely másnál. Elérkeztem arra a pontra, mikor teljesen magamba roskadtam. A sírógörcs rázta az egész testem. Még szerencse, hogy itt nincs világítás és nem jön ide egy árva lélek sem. Valahogy lekerültem a földre, s valahogy a szobámba keveredtem. Nem vettem tudomást a körülöttem lévő emberekről, még a saját családomról sem. Pár napig Théo szülei is érdeklődtek a hogy létem iránt, de aztán mindenki békén hagyott.

Butterfly ~ Harmadik fejezet

Az ajtót kinyitva azt vártam, hogy Nutella ott várjon nyávogva, de nem így volt. Levettem a bentre túl melegnek tűnő holmikat, s elindultam megkeresni a macskámat. Hosszas kutatás után a szekrény melletti kis résben találtam meg. Nehezen kivettem, majd magamhoz ölelve, sok puszit hintettem a fejére. Dorombolással fejezte ki a tetszését. A konyhába battyogtam, s a szekrényből kivettem kedvenc eledelét, amiből szórtam a tálkájába. Amint letettem a földre, heves habzsolásba kezdett, s nem kellett két perc, hogy befalja az egészet. Nevetve dőltem be az ágyba. Elég fárasztó ez az időeltolódás. Mit ne mondjak Párizsban ilyenkor még hajnal van, itt meg lassan ebéd idő. Egy hatalmas ásítás után elnyomott az álom.


Másnap kipihenten ébredtem délelőtt tizenegykor. Igen ma nem kell mennem dolgozni, majd csak holnap, szóval a mai napé a ház rendbe rakása. Ki kell pakolnom a maradék holmimat és ki is kéne takarítanom. Na meg Nutellának se ártana egy fürdés. Ő biztos nem így gondolja, de évente kétszer - háromszor nem árt.


Estére már megint alig tudtam nyitva tartani a szemeimet. De így a jó. Ha minden napra van elfoglaltságom, amitől el is fáradok, nem tudok annyit gondolkodni a múlton. Nem. Most abba kell hagynom! Próbáltam kontrolálni az agyam leghátsó részébe száműzött múltamat, s a jelenen és a jövőn gondolkodni. Nutella megjelenése sikeressé tette próbálkozásomat. A víztől drótossá vált bundáját nyalogatta, miután felugrott az ágyra. Odabújtam hozzá, s engedtem, hogy a fáradtság eluralkodjon rajtam.


Reggel az ébresztőmre keltem. Ideje munkába menni. Megetettem gyorsan Nutit, majd a fürdőszobába mentem, s elvégeztem reggeli teendőimet. Egy óra múlva már a teremben vártam a fiúkat.


- Sziasztok! - köszöntöttem őket, mikor nyílt az ajtó.


- Helló! - mondták egyszerre.


Ezt mindig is csodáltam az idolokban. Annyira egymásra vannak hangolódva, mind mozgásilag, mind beszédileg. Tudom, hogy leginkább a kényszer viszi bele őket. De ugyanakkor a barátságukat nem irányíthatja holmi főnök a saját kedve, kénye szerint. Hiába a nagy megfelelési- és bizonyítási kényszer van egy pont, amin túl senki nem parancsolhat. Ők hatan még nem értek el odáig, de már nagyon közel vannak. Ez akkor fog beteljesülni, mikor valami eget rengető nem történik a kapcsolatukban.


- Elhoztátok amit kértem?


Eunwoo a lejátszóhoz ment, hogy berakja a zenét, addig a többiek leültek. Én is követtem a példájukat, s intettem a fejemmel, hogy kezdjék el a beszámolójukat.


- Ami azt illeti, Rockynak van a legtöbb dalhoz koreográfiája, kivéve az egyikhez. - szólalt meg Sanha


- Na, ez szuper! Megmutatod?


- Nincs szükségem a véleményedre! Csináld meg te is nyugodtan, de figyelmeztetlek, hogy az enyém lesz a győztes.


- Figyelj, Rocky. Mielőtt bármit is feltételeznél rólam, mi lenne ha megismernél? - higgadt voltam. Még.


- Nem figyelek! Menj innen! - csattant fel.


- Rendben elmegyek. De a következő órán megint itt leszek és újra megpróbálunk egyeségre jutni.


Elköszöntem, majd haza mentem.


A következő heti órák ugyan úgy teltek. Bementem dolgozni, s úgy két órával hamarabb el is jöttem, mint ahogy kellett volna. Nem azért jöttem el, mert feladtam. Egyáltalán nem erről van szó, csupán a nagy áttörésre várok. Pontosan arra, az eget rengető dologra. Muszáj, hogy hallgassanak egymásra. Együtt kell megoldaniuk az ilyen problémákat, mint hogy az egyik csapattársuk nem akar együttműködni.


A mai nap lehet más lesz, bár sose fog kiderülni, ha nem megyek be az Entertainment épületébe. Éppen ezért nagy nehezen lenyomtam az ajtó kilincset, s kiléptem a lakásomból. Örömmel konstatáltam, hogy fehér karácsonyunk lesz idén, mivel esik a hó és ma december 23.-a van. Nagyon elment az idő. Még csak most telt el a 2014-es ünnep és már megint idáig eljutottunk. Szerencse, hogy nem kell a családom ajándékaival pepecselnem. Bár a srácoknak vettem egy kis ajándékot, hisz mégis csak együtt dolgozunk már két hete és egész jó társaság lennénk, ha Rocky elfogadná, hogy nem akarom kitúrni. Nem is tudnám. Egy, nem vagyok fiú, kettő nem vagyok ázsiai.


Az utcán sétálva, figyeltem ahogy a gyerekek élvezik a havat. A kisfiúk leginkább szánkóznak, s a kislányok hó angyalt csinálnak. Elmosolyodtam. Régen mikor kisebb voltam én is imádtam a havat. Reggelente korán keltem, hogy mehessek ki hóembert építeni. Olyankor mindig csontig fagytam, de nem bántam, mert ha bementem a házba anya mindig csinált nekem forrócsokit pillecukorral.


A recepciós hölgy kedvesen mosolygott, miközben boldog karácsonyt kívánt. A lift hamar felvitt a tizenharmadik emeletre, s a lábam már magától vitt a megfelelő ajtóhoz Beléptem a terembe. A fényt csak a karácsonyfa váltakozó színű fénye adta. Gyönyörű volt.


- Boldog karácsonyt Thea! - léptek ki a fa mögül az ASTRO tagjai.


Rég nem ünnepeltem már a karácsonyt. Pontosabban tizennyolc éves koromtól. A szeretet ünnepe nekem a legfájdalmasabb. Mindig egy bizonyos szeméjre emlékeztet, amit a család tagjaim tudtak és nem erőltették, hogy részt vegyek.

Butterfly ~ Második fejezet

A teremben rajtam kívül nem volt senki, de körben a falakon végig tükör volt, ami egy kicsit meghazudtolta előbbi kijelentésem. Valami csodálatos volt. Gyorsan átvettem, a táskában lévő ruhákat. Szememmel megkerestem a zenelejátszót, s a telefonomat rákötve, beraktam azt a számot, amire tagnap a repülőn találtam ki a mozdulatokat. Ez nem egy gyors dal, inkább mondanám technikásnak. Nagyon oda kell figyelni a ritmusra, mert nem mindig egyértelmű és ez mellett a szövegre is. Nagyon szeretem Aurora dalait. Néha elég elvont, de ha valaki egyszer meghallgatja, örökre beleég az emlékezetébe. Tipikus olyan előadó, akinél két lehetőség van érzelmileg. Szereted vagy utálod. Egy átlagos ember azt mondaná, hogy : „Erre a zenére nem lehet mit kitalálni. Képtelenség bármely fajta táncot ilyen váltakozó ritmusú dalhoz kitalálni.” De én nem vagyok ilyen. Lehet elvetemültnek tűnők, de pont az ilyen szerzemények teszik egyedivé ezt a művészetet.
- Hűű. Ez csodálatos volt! Biztos te vagy a tánctanár. Szia én Jinjin vagyok, a csapat leadere.
A szívem gyorsabban kezdett dobogni a hátam mögül jövő hangra. Nem. Nem azért, mert ő lenne a nagy ő, csak megijedtem. Azt hinné az ember, hogy a tükrökkel tele aggatott fal miatt nem lehet megijedni, de ha be van csukva a szemem és teljesen beleélem magam a tánc varázsába, akkor előfordul az ilyesmi. Elég sűrűn. Lekapcsoltam a zenét, s kicsit megigazítva magamon a ruhát, oda mentem a srácokhoz.
- Sziasztok! A nevem Dorothea Maslani, de hívjatok csak Theanak. És igen én lennék a tanár, akit a Manager kért mellétek. Ha jól tudom nem sokára debütáltok.
- Igen így van. – helyeselt a szőke. – Had mutassam be az ASTRO tagjait. MJ, Sanha, Eunwoo, Bin és Rocky.
- Utoljára másfél éve dolgoztam itt Koreában, az egyik bandánál. BTS, ha jól emlékszem. Ismeritek?
Mind a hatan egy emberként bólintottak. Szuper, akkor meg van hogy fogom felmérni a képességüket. Visszamentem a telefonomhoz és az Interneten gyorsan bepötyögtem a banda nevét, s mikor kiadta a találatokat, kiválasztottam az I Need You-t. Mielőtt elindítottam volna, elmagyaráztam az értetlen arcot vágó fiúknak, hogy mi a szándékom ezzel, de szerencsére együttműködőek voltak és azonnal felálltak a klippben szereplő térformába és indíthattam is a zenét. Nagyszerűen egyesülni tudtak az eredeti előadókkal ami, arra engedett következtetni, hogy kinek milyen szerepe van a bandában. Annyi a különbség, hogy míg Bangtanék heten, ők csak hatan vannak, de ez nem gátolta meg őket semmiben. Ez tetszett. Direkt olyan dalt választottam, ami kicsit technikás, de ugyanakkor néhol gyors is. Örömmel tapasztaltam, hogy nem kezdőkkel van dolgom. Lehet nagyon sokat gyakorolták, de nem is az a lényeg. A végeredmény, ami igazán fontos az ilyen dolgoknál, mint ez. Mikor befejezték megtapsoltam őket. Egy nagyon fontos szabály van: érezniük kell, hogy jól teljesítettek. Ilyenkor a legfontosabb az, hogy bíztassuk és dicsérjük a „tanulókat”.
- Jók voltatok! Esetleg van már saját dalotok, amihez találtatok ki koreot?
- Köszönjük. És ami azt illeti van már egy pár dalunk, de még csak az egyikhez vannak lépések. – Eunwoo angol tudása eléggé meglepett. Sokkal jobban beszéli a nyelvet, mint Jinjin.
- Megnézhetném? – kérdeztem kíváncsian. Második szabály: légy nyitott mindenre.
Bin, ha jól tudom, elővette a táskájából a telefonját, s az enyém helyére rakta. Egy pörgős dal első akkordjai hallatszottak, s mire a dalszöveget is elkezdték énekelni rájöttem, hogy ez a szám ment a liftben is. Elmosolyodtam, mert amit én találtam ki az teljesen más, mint amit ők. De kijelenthetem, hogy az övüké jobban tetszik. Sokkal lazább és gyermekies. A refrénnél az a repülő imitációja is nagyon megfogott. Bátran mondhatom, hogy nagyon ügyesen összerakták. Mikor befejezték, nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá a következőre:
- A főnökötök miért mondta, hogy kell nektek tanár? – értetlenkedtem.
- Az jó kérdés... Nélküled is boldogulunk!
- Yaaa! Rocky. Fejezd be! – ütött Jinjin az említett karjára.
- De ha egyszer igazam van?! Megmondtam nektek is, hogy megcsinálom a koreográfiákat, mivel van elég tapasztalatom hozzá, de ha mégse menne Bin tuti segített volna. Ezért vagyunk mi egy banda... Mert mi hatan mindent megoldunk, de nem. Nektek bele kellett egyezni egy tanárba.
Eunwoo kirángatta a teremből a kitörő Rockyt, s akik bent maradtak nyugtatgatni kezdtek, hogy nem gondolta komolyan és tényleg szükségük van rám. Tudtam, hogy Rockynak van igaza, tényleg szuperül fel van építve az egész dal, de a másfél évvel ez előtti munkámnak hála, rájöttem milyen embertelen dolgokat csinálnak az idolokkal és, hogy nekik miket kell tenni azért, hogy a képzelt versenyben maradjanak. Szívem szerint ezt mind megváltoztatnám, de tudom, hogy ehhez a nagy áttöréshez egymagam kevésnek bizonyulok. Csak annyit tudok tenni, hogy felkészítem a debütálásra váró idolokat. Biztosítottam a srácokat, hogy nincs semmi baj, s mikor Rockyék visszajöttek lehiggadva, elmondtam a véleményemet a produkcióikról. Örültek, hogy semmi kivetni valót nem találtam.
- Rendben, akkor azt hiszem túl is vagyunk az első órán. A jövő alkalomra szedjétek össze a kívánságaitokat és az elképzeléseiteket, plusz hozzátok magatokkal a dalokat, amikhez kell koreográfia. És akkor én most elköszönök. További szép napot!
Hangos sziát harsogtak a hátam mögött, s kiléptem a teremből. Kifújtam a bent tartott levegőt, s az ideiglenes házamba mentem.

Butterfly ~ Első fejezet

Egyszerű lépések, egyszerű ütemek. Van, hogy nehezebb, de mindig meg lehet csinálni. A dallam, a ritmus. Mindig ez a két meghatározó tényező. Persze az adottság is közre játszik, de a legtöbb esetben ezen lehet változtatni. Fejleszteni lehet a képességeket. Még emlékszem, - hát persze, hisz nem is olyan régen volt - mikor elkezdtem táncolni. Féltem. Féltem a társaimtól, a tanártól. És magától a tánctól. Sosem hittem, hogy eljutok odáig, hogy saját tanítványokat kaphassak. Imádtam őket. Velük voltam a kezdetektől. Láttam, ahogy fejlődnek. Voltak, akik nem tudtak minden stílust elsajátítani, de voltak különleges tehetségek is. Nem fogom elfelejteni, azt a sok meglepetést, amit kaptam az én drága csapatomtól. Mindig úgy éreztem, hogy nem tudok elég tudást átadni nekik, de ők mégis rácáfoltak. Megmutatták az egész világnak, amit tudnak. De most már a saját útjukon kell menniük. Voltak akik más tanárok csapatába vágódtak be, de voltak olyanok, akik saját csapatot kaptak. Sajnos egy - két ember felhagyott e nagyszerű művészettel, csak azért, mert áthelyeztek. Nem tudom mi volt a jobb... Fiatal álmokkal teli gyerekeket tanítani vagy fiatalokat, akik már elérték az áttörést. Mindkettőben van valami jó. Valami küzdelem. Az első választási lehetőséget azért választanám, mert segíthetek elérni a céljaikat. És ott a második... Na igen, az azért jó, mert segíthetek a további harcban. Nekem nincs tétje, mert nem lépek színpadra, de nekik minden egyes fellépés egy újabb mérföldkő az életükben.
Van egy kisebb lakásom ebben a hihetetlen nagy városban, Párizsban. A túlzott füstök és gázok miatt nem nagyon szeretem, pont ezért van egy víkend házam a hegyekben. Mikor nincs senki, akinek segítenem kell koreográfiákat elsajátítani, vagy éppen kitalálni, a kiscicámmal együtt elmegyünk oda és kiszellőztetjük a szmogtól romló tüdönket. Ott sokkal jobban megy a gondolkodás. Lehet csak azért, mert tudom, hogy egyedül vagyok annál a picike kis tónál és nem zavarhat senki. Se egy nagy vállalat, se hírességek. A családommal az utóbbi években nem találkoztam csak telefonon beszéltem, de azt is csak az ünnepekkor. Elfogadták, hogy elfoglalt vagyok és sosem érek rá. Tudják, hogy szeretek egyedül lenni, pont ezért kaptam Nutellát, hogy ő vigyázzon rám és még se legyek olyan magányos. Egy hófehér kismacskát kell elképzelni, akinek van egy fekete „csokor nyakkendője". Nagyon különleges a kinézete, de a természete nagyon édes. Esténként, az ágyra felugrik, s a nyakamhoz gömbölyödik. Reggelente mikor felébredek, elveszik a párnák és takarók tömkelegébe. Igaz könnyen meg lehet találni, mivel az ágynemű sötét színű. Ő az én kis egyetlenem. Mindig velem van és soha nem hagy el. Benne megbízhatok, s nem okoz csalódást.
Jelen pillanatban, Nutellával Koreában tartózkodunk. Kaptam egy úgyszintén kisebb lakást az Entertainment közelébe, hogy ne kelljen sokat vacakolnom a tömegközlekedéssel, bár a bandával még nem találkoztam, a képességeiket sem tudom, ezért muszáj leszek hamarabb bemenni az első órán, ami holnap délelőtt lesz.
Még egyszer gyorsan átnéztem a lépéseket, miket a mai napon tettem össze az egyik dalra, amit a repülőn hallottam, majd Nutival a kezemben befeküdtem az új ideiglenes ágyamba. Szokása szerint a nyakamnál helyezkedett el, s hangos dorombolással adta tudtomra, hogy mennyire élvezi a puha fekvő alkalmatosságot. Az álom, hamar elvitt a saját világába, ahol minden szép.
A telefonom ébresztőjére keltem, de mint mindig, most is megnyomtam párszor a szundi gombot. A mellettem henyélő jámbor kis jószág, nyújtózkodva közelített felém, s mikor elért hozzám a mellkasomra ugrott, s folytatta a nyújtózkodást. A kőrmeit belevájta a bőrömbe, s úgy „masszírozott". Karomba vettem, s a fejem fölé emeltem, mint egy kisbabát. Lejebb engedtem, hogy az orrunk összeérjen, majd nyomtam egy puszit a buksiára, s visszaraktam a paplanra. Nehezen kiszálltam a meleget nyújtó takaró alól, s a fürdőbe mentem, hogy elkészüljek. December eleje felé járunk és az idő kicsit se a megszokott. Szöulhoz képest nem tudom mi ilyenkor a normális, de Párizsban ennél hidegebb szokott lenni. Mindenesetre felkészülve, rétegesen öltöztem, s a tánc ruhámat egy sporttáskába csomagoltam. Belebújtam a kabátomba, a nyakam köré tekertem a sálamat, s a sapkát a fejemre húztam. A táskámat a vállamra dobtam, majd lehajoltam, hogy búcsút vegyek drága kis cicámtól. Igaz, hogy a búcsú pár órára szól, de mégse szeretem magára hagyni, túlságosan hozzám nőtt.
A Fantagio épületében oda sétáltam a recepcióhoz, hogy megérdeklődjem, merre kell mennem a próbatermekhez. Aki a pult mögött állt fiatal lány, kedvesen útbaigazított. A liftet vártam, s mikor megérkezett beszálltam és megnyomtam a tizenharmadik emeleti gombot. A felvonóban kellemes zene szólt. Hamar belement a fülembe a dallam, s a lábam már önállósította magát. A lépések ösztönből jöttek, a szemem is lecsukódott, hogy jobban beleélhessem magam. Az ajtó egy csilingeléssel kinyílt, ami azt jelentette, hogy be kell fejezzem a táncot egy kis időre. A folyosón lassan mentem, hogy megtaláljam a megfelelő ajtót. Mikor elértem odáig, a kilincset lassan lenyomtam, s beléptem.

Half Brother ~ Ötödik fejezet

Visszagondolni arra a napra még mindig fájt. Nem tudom mennyi időnek kell még eltelnie, hogy ne sírva gondoljak vissza a balesetre.
Chanyeol végig szorosan ölelt, miközben meséltem neki.
- Sajnálom, hogy összetaknyoztam a pulcsidat és sajnálom, hogy most mondtam el, de úgy éreztem ideje megosztanom valaki mással is. – könny áztatta szemeimet ráemeltem. Olyan bájos volt. Úgy nézett ki, mint egy angyal.
- Ne butáskodj. Köszönöm, hogy elmondtad. De kérdezhetek valamit? – aprót bólintottam. Végül is ha belekezdtem akkor már mindegy. – Kiderült, hogy a szüleid hova akartak vinni?
- Nem. Erről senki más nem tud. Aki valamennyire is ismeri a részleteket, az is csak úgy tudja, hogy kirándulni mentünk a hegyekbe.
A zsebemből elővettem egy zsebit. Megtöröltem a szememet, s az orromat is kifújtam. Nagy levegőt vettem, és mikor úgy éreztem, hogy készen állok, tovább mentünk a titokzatos hely felé.
- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Egy olyan helyre, ahol őszintén beszélhetek.
- Miért, idáig nem voltál őszinte?
- Nem igazán. – ahogy rám nézett, láttam a szemében a bánatot, de ugyanakkor a reménység is ott lapult benne.
Nem tudtam mi tévő legyek. Ha rákérdezek mi bántja, biztos azt mondja semmi és magára erőlteti a maszkját. Azt akartam, hogy bízzon bennem, mint én benne és hogy ugyan olyan fontos legyek neki, mint ő nekem. Bármilyen furcsa is ezt mondani, de szeretem Chanyeolt. Ez a hónap elég volt, hogy rájöjjek létezik szerelem első látásra. Néhányszor eljátszottam a gondolattal, hogyha mi együtt lennénk, akkor mennyi minden változna? A válaszon viszont kevesebbet agyaltam. Igazából nem is akartam belegondolni mi lenne akkor, ha mi együtt lennénk. Az a darab papír, amin ott virít a saját kézírásommal a nevem, megakadályoz minden ilyen dologban. De sajnos az érzéseim mindig mást mondanak és néha meg is feledkezek a szerződésről és vágyódom a mellettem sétáló angyalomhoz. Tudom, hogy ez nem helyes és ahogy most vannak a dolgok köztünk így minden jó. Nem tudom, hogy egy idő után elég lesz az a papír, hogy féken tartson, de Chanyeolért próbálom húzni azt a határt minél tovább. Nem csak a szerelmemet veszíteném el, hanem egy nagyon jó barátot is, ha megszegném a parancsokat. Megérné? Nem tudom.
Egy nagy irodaházba léptünk be. Chanyeolt követtem a sötétségben egészen egy liftig.
- Bekötöm a szemed egy kendővel, hogy ne less.
Megkérdezte mennyit mutat, mire találomra mondtam egy számot. Mikor megbizonyosodott, hogy tényleg nem látok semmit, a derekamat fogva adta az utasításokat. Lifttel mentünk a legtöbbet, de azt nem tudtam hány emeletet. Végül leültetett egy fotelba, de azt mondta, hogy a szemfedőmet ne vegyem le. Hűvösség áradt szét bennem, mert nem éreztem az érintését, de mikor meghallottam a zongora hangját nem tudtam türtőztetni magam és leszedtem a kötést a fejemről. Hamar felismertem a dal akkordjait. Egyszer hallottam ezt tőle, akkor is csak koncert közben.

A srácok meghívtak a ma esti koncertjükre. Jinával és Riával a színfalak mögött beszélgettünk, s a koncert előtt tíz perccel kimentünk a nézőtérre. Mikor a színpadon megjelentek a fiúk mi is a rajongókkal sikítottunk. A dalokat énekeltük, bár én egy – kettőn kívül nem ismertem többet, de próbáltam nanázni. A vége felé közeledve Chanyeol szóló száma következett. John Legend – All of Me című dalával. Olyan szépen és tisztán énekelte, hogy könnybe lábadtak a szemeim. Szegénynek a mikrofonja mindig elcsúszott, ezért egy emberke a stábból oda ment neki tartani.

A szemembe ugyan úgy könnyek gyülekeztek. Miért énekli ezt nekem? Idáig sikerült visszafognom magam és kevésbé kimutatnom az érzelmeimet, de ezek után? Összezavarodtam.
- Tudom elég furcsán időzítettem, de nem hiszem, hogy sokáig bírnék semlegesen viselkedni veled. Nem tudom te, hogy érzel, de én napról – napra jobban megkedvellek. – idegesen állt fel a zongorától, de nem nézett a szemembe. – Azt hiszem, hogy az utóbbi időben közelebb kerültünk egymáshoz. Igaz, hogy te valójában a bátyádhoz jöttél és vele kéne több időt töltened, pont ezért bocsánat kéréssel tartozom, amiért mindig elrabollak tőle. – egyre közelebb lépett hozzám, míg az utolsó szavainál előttem meg nem állt. Megfogta a kezemet, s a szemembe nézett. - Nem lehetne, hogy én is az életed része lehessek?
Szótlanul álltam. Nem tudtam megszólalni és ez a Chanyeol szemében lévő remény lángját kioltotta. Szégyelltem magam, amiért egy hang se jön ki a torkomon ezért inkább megöleltem. Kis ideig vacillált, hogy visszaöleljen – e, de végül az érzelmei győztek és körül zárt a karjaival. Orrát a hajamba fúrta és éreztem, ahogy egy puszit lehelt a fejem búbjára. Lassan elhúzódtam tőle, amikor kellően visszanyertem a hangom.
- Hol is kezdjem? – húztam az időt. – Először is. Honnan veszed, hogy idáig nem voltál az életem része? Másodszor. Téged is lehet kedvelni, főleg akkor, ha olyan vagy mint ma. Harmadszor. Remélem sokszor elrabolsz még az esti sétákra. - itt volt az a bizonyos határ, amit nem voltam képes többé betartani, de hogy utasíthattam volna vissza egy ilyen vallomást?
A komor tekintetét hamar felváltotta a boldogság, s egy nagy mosoly terült el az arcán.

Egy ideig ott maradtunk a kanapén beszélgetni, s mivel elég későre járt haza indultunk. Egymás kezét fogtuk és némán sétáltunk. Minden rendben volt.
A házba érve levettük a cipőnket, majd felmentünk az emeletre. Chanyeol a homlokomra nyomott egy csókot, s egy „Jó éjt Tiny-vel” elment a szobájába. Egy nagy sóhaj hagyta el a számat és én is bementem a szobámba. Gyorsan átvettem a pizsamámat és bedőltem az ágyba. Kísértetiesen hasonlított a mostani helyzet arra a napra, mikor ide jöttem. Ha lehunyom a szemem nem látok mást csak őt. Ahogy elém állt, s kitárta a szívét. Az öröm és a szeretet a szemében, mikor rám nézett. Aish, bele fogok őrülni a gyomromban repkedő pillangókba. A fejemre szorítottam a párnámat és kiadtam magamból a hirtelen jött adrenalint. Nem sokat segített a visítás, de valamennyire csillapította az energiámat.

Half Brother ~ Negyedik fejezet

Az elmúlt hónap, amit Seoulban töltöttem nem állt másból, mint ismerkedni a hellyel és az újonnan kapott óriás családommal. A cég, ahol a „bátyáim" dolgoznak, megengedte, hogy a srácokkal lakjak míg nem találok egy albérletet. Arról viszont senki sem tud, hogy aláirattak velem egy szerződést, amiben szépen, illedelmesen figyelmeztetnek mi lesz, ha kitudódnak a házban élt mindennapjaim történései. Meg persze, hogy még véletlenül se bonyolódjak komolyabb kapcsolatba a tagokkal.


Baekhyun és Vicky - aki jobban szereti a Ria becenevet - kapcsolata a látottak és a hallotok alapján elég komoly. Sőt, a drága testvérem már le is térdelt elé. Az ő szerelmi történetük bele illene egy tündérmesébe. Ria a cégnél dolgozik, mint tervező és így az ő kapcsolatuk megerősíti az EXO szerződését a lemezkiadóval, ezért persze, hogy nem állták útjukat az ifjú párnak.


A másik ilyen gerle pár Sehun és Jina. Az ő kapcsolatuk is megalapozott volt, mert Jina is egy idol, így a címlapokon nagyon is jól mutatnak. Igaz néha úgy veszekednek, mint az ötven éves házasok, de legalább mi nem unatkozunk.


Chanyeol? Vele egyre szorosabb a kapcsolatunk, bár tudom, hogy barátságnál nem lehet több kettőnk közt.


Sokat beszélgetünk és az esti sétákra is együtt megyünk. Szokásunkká vált, hogy mindig arra a padra ülünk le, ahol először találkoztunk, igaz nem valami vicces módon. De legalább ez a kettőnké.


A mai napon is így tettünk. Csendben sétáltunk egymás mellett és magunkba szívtuk az esti hűvös levegőt. Chan megköszörülte a torkát, s szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. Lassan megérkeztünk a padunkhoz, amire leültünk. Ránéztem Chanyeolra, akin látszott, hogy akar valamit mondani, de nem tudta, hogy kezdjen bele. Ez megijesztett.


- Elmondod még ma, amit akarsz vagy induljunk vissza?


- Inkább menjünk el máshova. Gyere utánam.


Elkezdett futni, s közben azt kiabálta, hogy kapjam el. Túl sok előnyre tett szert, a hosszú lábaival, de nem adtam fel. Ha ki is köpöm a tüdömet, de utol fogom érni! Gyorsabb tempóra kapcsoltam és valahogy, de közeledtem felé, míg be nem értem. A kezénél fogva visszahúztam, hogy álljon meg. A térdemre támaszkodva lihegtem.


- Hagytad, hogy beérjelek! - vádoltam meg.


Ő is kapkodta a levegőt, de neki sokkal edzettebb a tüdeje, mint nekem.


- Nem tudom miről beszélsz. - csípőre tett kézzel nézett le rám, azzal a tipikus sunyi mosolyával.


Felegyenesedtem és rácsaptam a kezére. Fájdalmat színlelve kezdte simogatni az érintett területet, de közben nevetett.


- Most kérj bocsánatot!


- Na azt várhatod.


Valamennyire kipihentem magam, ezért tovább futottam. Tudtam, hogy semmi esélyem ellene, de mégse hagyhatom magam. Ahogy sejtettem pár perc után már be is ért és a derekamnál átölelve megpörgetett. Fuldokoltam a nevetéstől.


- Ne kelljen még egyszer elismételnem. - súgta a fülembe, minek hatására kirázott a hideg.


- Akkor se fogok bocsánatot kérni a semmiért. - nevettem tovább, s megpróbáltam kiszabadulni a kezei közül, de túl szorosan tartott.


- Tiszteld az idősebbet, Tiny!


- Én tisztellek. De erősen kétlem, hogy viselkedésileg idősebb vagy nálam! Szóval engedj el és mutasd az utat, ahova menni akarsz.


A derekamat elengedte, de helyette a kezemet fogta meg. Hirtelen nem tudtam mit higgyek. Még sose sétáltunk kézen fogva. Chanyeol az értetlen arckifejezésemet látva így szólt:


- Nehogy megint elmenekülj és még több energiát kelljen fogyasztanom. - még mindig egyhelyben álltam. - Na gyere nem sokára ott vagyunk. - húzott maga mellé.


Furcsán éreztem magam, ilyen helyzetben. A szerelmespárok szoktak így sétálgatni. Mi elvileg nem vagyunk azok és mégis mosolyogva sétáltunk egymás mellett. Elgondolkodtam azon, hogy ideje elmesélnem valakinek mi is történt valójában a baleset napján. Lehet később megbánom, hogy kiadtam a titkot, de túlságosan nyomaszt belülről.


Megálltam és neki dőltem a kőfalnak, majd bele kezdtem:


- Öhm. Mikor először találkoztunk, megkérdezted, hogy mi történt mikor a szüleim elhunytak és én azt mondtam, még nem állok készen megosztani másokkal. Valójában Baekhyun se tudja a mai napig a részleteket csak annyit, hogy az apánk elhunyt egy autó balesetben. Még arról se tud, hogy anyával mi is ott voltunk az nap a kocsiban. - nagy levegőt vettem és folytattam.


Reggel mikor felkeltem, minden a szokásos kerékvágásban zajlott. Elkészülődtem, majd a biciklimre felülve elhajtottam az iskolába. Nem volt sok hátra az utolsó évemből csupán egy hónap. Az érettségit már megírtuk, már csak az eredményekre vártunk. Jó formán már semmit se csináltunk az iskolában, csak azért jártunk be, hogy ne kapjunk igazolatlant.


A harmadik óra közepe volt, mikor az igazgató bemondta a nevemet a hangos bemondóba. Sose hívattak még az igazgatóiba, de semmi olyat nem is csináltam, hogy okuk lett volna.


Összepakoltam a cuccomat, s elköszöntem a tanártól, majd felsiettem az emeletre. Az iroda előtt édesanyám várt. Azt mondta igazolja a mai napomat, de sietnünk kell haza. Nem értettem semmit. Láttam anyám szemében a félelmet, a haragot és csalódottságot. Azt hittem én követtem el valami hibát, de azt akkor már mondta volna.


Beszálltunk a kocsijába és haza vezetett. Otthon az ajtóban várt az apám is. A tekintete neki is hasonló érzelmeket tükrözött, mint anyámé. Féltem. Soha nem viselkedtek ilyen furcsán. Egyik autóból átszálltunk a másikba. Senki nem szólt hozzám. Apám ült a volán mögött. Nem tudtam hova megyünk. Pánikoltam. Hiába kérdezgettem, hogy merre megyünk maguk elé meredve bámultak ki az ablakon.


Már sötét volt, de még mindig mentünk. Egy hegyi úton hajtottunk fel, mikor a szembe jövő sávból egy kamion áttért a miénkbe. Apa nem dudált és nem is tekerte el a kormányt, hogy megpróbálja megakadályozni a balesetet. Semmit nem tett ellene.


Hallottam, hogy valaki szólítgat, de a sötétség erősebb volt, mint a külvilág és magába szippantott. A következő emlékem, a fénylő fehérség és a gépek csipogása. Nem tudtam meddig voltam eszméletlen, míg az egyik ápoló be nem nézett hozzám. Azt mondta egy hetet altatásban tartottak. Ekkor néztem meg magam jobban. A bal lábam bevolt gipszelve és a fejemen is volt egy kötés. A nővérke, hívott egy orvost, aki megvizsgált. Azt mondta szépen javul az állapotom. Megkérdeztem tőle, hogy a szüleim is jól vannak - e. Erre lesütötte a szemét, én meg tudtam, hogy baj van. A doki még nem is közölte velem a rossz hírt, de nekem már folytak a könnyeim. Nem akartam elhinni, hogy mindez megtörtént.

Half Brother ~ Harmadik fejezet

- Várj egy kicsit. Milyen komoly dolog történhetett egy ilyen fiatal lánnyal, hogy máris elege legyen mindenből? – szólalt meg a kar tulajdonosa.
Leült mellém és akkor tört rám  a felismerés. Ez a srác jött be az öltözőbe szólni Baekhyunnek, hogy nem sokára kezdenek. Ohh ne ne ne!
- Destiny, igaz? Én Chanyeol vagyok. Nem volt alkalmam bemutatkozni a koncert előtt, Baek hamar elrabolt tőlünk.
- Örültem a találkozásnak, de nyugodtan visszamehetsz a „bátyámhoz” és mondd meg neki, hogy tegyen úgy mintha a mai nap meg sem történt. Ígérem nem keresem többet.
- Nehéz lenne elhinni, hogy nem ő küldött? – rám sandított várva a reakciómat.  – Mindig ki szoktam ide jönni, ha ki akarok kapcsolni egy picit. Feltételezem te is a gondolataiddal küzdesz. – a szél megint feltámadt és mivel csak egy póló volt rajtam végig szaladt rajtam a hideg. Chanyeol készségesen levette a pulcsiját és a vállamra terítette. Megcsapott parfümjének férfias illata.
- Köszönöm. – hálásan pillantottam rá, mire elmosolyodott. – Most miért jöttél ki?
- Hmmm. Túl nagy a hajtás és, hogy mindig a jó oldalamat mutathassam, kell egy kis idő, hogy mindent átgondoljak. Hogy biztos legyek magamban. Ezeken kívül pedig szeretek leülni egy padra és nézni a körülöttém lévő világot. Minden esetre remélem az élők sorait fogod gyarapítani még sokáig és találkozunk még. De azt hiszem nekem vissza kell mennem a többiekhez, mielőtt aggódni kezdenének.
- Én is megyek. Azt hiszem egy kis pihenés nem ártana. Mióta a szüleim meghaltak nem igazán aludtam, úgy igazán. Talán utoljára akkor, mikor felébredtem az altatásból.
- Baekhyun nem mondta el mi történt, de ebből annyit sikerült kikövetkeztetnem, hogy te is megsérültél.
Aprót bólintottam. Megkért, hogy meséljem el azt a bizonyos napot, de nemet mondtam. Ma találkoztunk először és hiába beszélt le az öngyilkosságról még nem jelenti azt, hogy mindenbe beleütheti az orrát. Szerencsére nem sértődött meg, hanem témát váltott. Mindenféléről beszélgettünk, többek között arra volt kíváncsi, hogy minek tanulok. Elmeséltem neki, hogy a továbbtanulás helyett, az ideutazást választottam és majd a következő évben kezdem el az egyetemet.
Végül egy kertesház előtt álltunk meg.
- Ugye bejössz? – nézett rám reménykedve.
Magamban vaciláltam, de végül egy nagy sóhaj kíséretében bólintottam. A házba belépve Chanyeolt megrohamozták a fiúk. Leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy hol volt ilyen sokáig. Engem nem vettek észre, mivel mögötte álltam, de mikor félrelépett mindenki csendben maradt. Baekhyun kilépett a sorból és a szemembe nézett.
- Destiny, kérlek ne haragudj. Nem szabadott volna azt mondanom. Tudom, hogy hülyén jön ki ez az egész, de kérlek maradj velem, velünk. Adj egy második esélyt, hogy megismerhessem a testvéremet.
- Ugyan, te csak az igazat mondtad. És van egy olyan mondás, hogy mindenkinek jár a második esély.
Baek magához vont egy ölelésre. Most én is visszaöleltem, de nem tartott sokáig, mert valaki a csuklómnál fogva elhúzott és leültetett a kanapéra.
- Ismerkedjünk! Kezdem én. A nevem Kim Min Seok, de szólíts csak Xiuminnak. A többiek : Chen, Kai, Lay, Suho, Sehun, D. O., Chanyeol,  de vele gondolom már megismerkedtél.
Próbáltam megjegyezni a neveket és a hozzá tartozó arcokat, több – kevesebb sikerrel.
- Örülök, hogy megismerhettelek titeket. És előre is elnézést kérek, ha összekeverek valakit, de mentségemre szóljon elég hasonlóak vagytok.
Egy emberként nevettek fel. Lehet a közösség teszi vagy a tudat, hogy lett egy bátyám, de hosszú idő óta nekem is mosoly húzódott az arcomra. Chanyeol leült mellém a kanapéra, míg a többiek a földön ülve piszkálták egymást.
- Többet kéne mosolyognod! – súgta. – És remélem a mai este történése soha többet nem jut az eszedbe. De nyugi addig nem szólok senkinek. – hátra dőlt és a karját kinyújtotta a kanapé támláján.
- Desy, itt maradsz éjszakára? – kérdezte Kai, mire megvontam a vállam.
- Nem hiszem. Vissza kéne mennem a szállodába, mielőtt Carol mindenkit ugraszt, hogy eltűntem. Szóval ha nem haragszotok én megyek is. – felálltam és levettem Chanyeol pulcsiját. – Köszönöm! – nyújtottam felé.
- Vedd fel, kint hűvös van. De ha megvársz míg én is felveszek egy pulcsit, akkor elkísérlek. – éppen állt fel, mikor megállítottam.
- Maradj csak. Jó éjt mindenkinek! – intettem nekik, majd kiléptem a levegőre.
Mi lett volna, ha pár órája leugrok, arról a falról? Akkor is meggondolta volna magát Baekhyun? Vagy hiányoztam volna valakinek?
Gyorsan megráztam a fejem. Nem gondolhatok többet az öngyilkosságra. Nem is értem, hogy fordult meg a fejemben. Mindenesetre egy picit örülök, hogy Chanyeol megállított. De miért volt ilyen kedves? És egyáltalán miért beszélt le, az ugrásról? Egyszerűen hátat fordíthatott volna és elsétálhatott volna, de nem tette meg.
A szobámba érve írtam egy SMS-t Carolnak: „Sajnálom, hogy szó nélkül eltűntem. Holnap beszélünk, most túl fáradt vagyok. D”
A válasz szinte rögtön érkezett. „Ajánlom is, hogy holnap mindent elmesélj! C”
Bementem a fürdőbe, gyorsan lezuhanyoztam, majd felkaptam egy pizsamát és befeküdtem az ágyba. A plafont bámultam. Ahhoz képest, hogy milyen fáradt voltam, nem tudtam aludni. Akár hányszor lecsuktam a szemem, mindig a folyó melletti jelenet játszódott le bennem. Chanyeol érintése, mosolya és hangja rabul ejtett. Lehetséges, hogy máris kedveljem? Nem. Nem is ismerem, már hogy kedvelhetném? Maximum csak szimpatikus. Jézusom! Ki kell verjem a fejemből.

- DESTINY! Ébredj. Mindent tudni akarok! – rázogatott Carol.
- Hagyj békén, aludni akarok. – dobtam rá egy párnát.
Bosszúként elhúzta a függönyt. A fény még csukott szememen is kiégette a retinámat. Ezek után aludjon az ember.
Egy óra múlva, már mindenbe be volt avatva, kivéve az öngyilkossági kísérletembe. Ha arról tudomást szerezne, biztos visszaráncigálna Amerikába és bezáratna egy elmegyógyintézetbe.

Half Brother ~ Második fejezet

- Destiny indulhatunk?

Aprót bólintottam, majd Carollal felszálltunk a gépre és elfoglaltuk a helyünket.

- A testvéred nem tud kijönni elénk, mert koncert próbájuk van, de elküld egy biztonsági őrt és ő odavisz majd a stadionba. És gondolom, akkor már koncerten is maradhatsz.

Nem tudom, hogy örüljek vagy ne. Egy idegen országban leszek, körülöttem csupa idegen arcokkal. Hajj, bárcsak itt lenne apa és megnyugtatna, hogy minden rendben lesz.
Miután leszálltunk a gépről és a férfit is megtaláltuk, aki majd elvisz a stadionba, elköszöntem Caroltól majd beültem az autóba és a motor már fel is bőgött. Az elsuhanó táj, teljesen más volt, mint Amerikában. Szöul mostanában egy eléggé felkapott város lett és ez meg is látszik rajta. Mindenhol nyüzsgő emberek voltak.
Mire észbe kaptam már a VIP bejárat felé sétáltunk a biztonsági őrrel. Furcsa izgalom járta át a testemet. Minden most fog kiderülni. Jól döntöttem vagy sem?

- Destiny! Végre megérkeztél! - a hátam mögül jövő hangra kicsit megugrottam, főleg, hogy koreaiul beszélt. Kis korom óta beszélem a nyelvet, de a fülem még nem igazán szokott hozzá.

- Elnézést, megismételné? - kértem udvariasan hátra fordulva.

- Bocsánat a heves reakcióm miatt, de mindenki annyira izgatott, hogy végre megismerhet.

- Én is örülök, hogy itt lehetek....

- Vicky. - segített ki és felém nyújtotta a kezét, amit örömmel megráztam. Ohh Istenem csak a mai napon legyek túl!

- Gyere! - húzott a kezemnél fogva. - Emberek, megérkezett a vendégünk!

Hangos ajtó csapódások, majd egy tucatnyian körbevettek a nevemet kántálva.

- Destiny! Hát megérkeztél! - ölelt magához az egyik. - Srácok, nem gond ha később ismerkedtek meg a hugicámmal?

Mindenki egy emberként bólintott, majd elmentek. Baekhyun - a szavaiból ítélve - átkarolta a vállamat és úgy sétáltunk be az egyik helyiségbe.

- Baekhyun! Kérdezhetek valamit? - bólintott és leültünk az öltöző kanapéjára. - Te tudtál rólam korábban?

- Hogy őszinte legyek, azt tudtam, hogy apám újra megnősült és, hogy született egy közös gyerekük, de különösebben nem izgatott, hogy megismerjem a családját.

A válasza könnyeket csalt a szemembe. Megpróbáltam visszatartani, de nem sikerült. Baek magához húzott és nyugtatólag elkezdte simogatni a hátamat, de hirtelen felpattantam.

- Miért vagyok itt?

- Destiny! Ne csináld ezt, kérlek. Nem úgy értettem.

- Miért vagyok itt? Csak erre a kérdésre válaszolj!

- Mert eljöttél! Ezt akartad hallani? - csattant fel.

- Bocsi a zavarásért, de két perc és kezdünk.

- Nem tartalak fel, úgyis készültem menni. Viszlát!

Hátat fordítottam a két fiúnak, majd rohanva elhagytam az épületet és fogtam egy taxit. A sofőrt megkértem, hogy vigyen a szállodába, ott töltök egy éjszakát és meglátom, hogy holnap mihez kezdek. Erre szokták mondani: „Minden nap egy új esélyt jelent."

A könnyeimet törölgettem, s közben Baekhyun szavaira gondoltam vissza. Ezek szerint, hiába fűznek össze rokoni szálak, nem akarja tartani a kapcsolatot. Mit is hittem? 18 évet nem lehet semmisnek tekinteni!

A szállodába érve, felmentem a lefoglalt szobámba, s átöltöztem a futó ruhámba. Ide fele az úton láttam egy parkot, ami most megfelelőnek tűnik, hogy kiszellőztessem a fejem. Egy kicsit bemelegítettem és nyújtottam a szobámba, majd elindultam. Minden gondolatot próbáltam száműzni a fejemből, több - kevesebb sikerrel.

A környezetemre koncentráltam, hogy minden kis részletet megpillantsak. A park egy folyó mentén terült el. Minden ki volt világítva. Gyönyörű volt. Az Idő is kellemes volt a mozgáshoz, és meg is nyugtatott. Leültem pihenni az egyik padra, ami pont a fénylő hídra nézett. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de igenis kezdtem fázni. Felálltam és odasétáltam a kőből épített falhoz. A folyó mozgását figyeltem és olyan vággyal töltött el, hogy beleugorjak és érezzem a testem körül a hideg hullámokat. Mennyivel egyszerűbb lenne minden? Már senki nem él akinek hiányozhatnék, Baekhyun is kijelentette, hogy nem akart velem megismerkedni. A lábamat átvetettem a falon, a mélybe néztem és már készültem feladni az életemet, de két erős kéz megállított.

Half Brother ~ Első fejezet

Tudjátok milyen érzés, hogy a féltestvéred híres, de te azt se tudod, hogy rokoni szálak kapcsolnak össze titeket? Nem? Hát én is ezt a választ adtam volna mielõtt a szüleim meghaltak. Most? Valójában még most sem tudom mit érzek vagy gondolok ezzel kapcsolatban. Egy biztos! A szüleim meghaltak én meg itt ragadtam egyedül ebben a nagy házban, és nem tudom mihez kezdjek. A rám hagyott pénzbõl keressem fel a bátyámat vagy maradjak itt és éljem tovább az életem, ahogy eddig? Nehéz kérdés egy olyantól, aki utál döntéseket hozni, de ha véletlenül meg is hoz egyet, akkor valaki megsérül.

A testvérem tud a létezésemrõl, vagy õ is tudatlanságban élte az életét? Minden esetre most már tud rólam az ügyvédnek hála, de nem nagyon érdekelheti õt, mivel még nem keresett fel. Lehet hagynom kéne és a tanulásomra koncentrálni, hogy minél jobb orvos válhasson belõlem. Bár kit álltatok? Egy ilyen idegroncsból mint én, hogy válhatna orvos?

-Hé! Már megint magadat ostromlod? Destiny! Hallasz? – lengette meg az arcom elõtt a kezét Carol, aki az utóbbi idõben az egyetlen ember, akivel hajlandó vagyok beszélni. Még a kórházban ismerkedtünk meg, mert az orvosok úgy ítélték, hogy ekkora trauma után pszichológushoz kell járnom, amit nem bántam, mert volt akivel beszélgethettem.

-Hmm? Bocsánat, kicsit elgondolkodtam. – nem néztem rá, inkább az elsuhanó tájat választottam.

-Destiny! Szedd össze magad! Nem sokára ott vagyunk.

-Minek kéne összeszednem magam? Tudtommal jogom van a gyászhoz, még a temetésen is! – nem voltam hajlandó többet beszélgetni, ezért bedugtam a fülhallgatómat és elindítottam, a hangulatomnak megfelelõ zenét és megint a gondolataimba mélyedtem.

Nem szeretem mikor mindenki engem bámul azokkal a lesajnáló tekintetükkel. Miért nem tudnak a saját életükkel foglalkozni? Rendben van, hogy ez egy temetés és éppen a szüleimet temetjük, de igazán hagyhatnának egy kis teret. Nem kell a nyakamba lihegniük, hogy tudassák velem a részvétüket és minden mozdulatomat lessék, hogy nem-e csinálok hülyeséget. Hogyan tudnék bármit is csinálni?

Mikor a koporsókat leengedték a föld alá és betemették földdel, éreztem, ahogy a szívemet is betemették. Lassan az esõ is elkezdett esni én meg ott térdeltem a sírkövek mellett és testemet megrázó zokogás tört fel belõlem. Miért kellett itt hagyniuk? Én miért nem haltam meg? Egy átkozott kartöréssel és agyrázkódással megúsztam az egészet, ahelyett hogy meghaltam volna. Mennyivel több dolgot érhettek volna el az életben, mint én.

-Destiny! Menjünk! Nem kell, hogy megbetegedj.

-Ugyan miért? Nem mindegy mi van velem? Rajtuk kívül nem volt senkim!

-Most fejezd be! Gyere, holnap korán indul a géped és még össze kell pakolnod.

-Mégis hova? Nem megyek sehova!

-De még mennyire, hogy mész! Holnap felszállsz a repülõre és megismered a bátyádat!

Nehezen felálltam, letörölgettem a könnyeimet és Carol után mentem. A volán mögött várta, hogy beszálljak mellé az autóba.

Carol a házu...házam elõtt kirakott. Mikor beléptem az ajtón éreztem, ahogy a magány magába fogad és szépen lassan elnyom. A könnyeim megint megállíthatatlanul kezdtek folyni lefelé az arcomon. A kanapéra roskadtam és egy párnát magamhoz ölelve álomba ringattam magam.

Sötét volt. Csak a szembejövõ jármûvek reflektor lámpái világítottak tompán. A külvilágból alig érzékeltem valamit, csak apró hangokat, hogy valaki szólít, de nem tudok válaszolni. Újra sötétségbe borult minden. A következõ pillanatban a szüleim temetésén voltam és láttam saját magamat, amint a földön térdelek és zokogok.

Hirtelen riadtam fel. Vert a víz. Miért kell mindig ugyan azt álmodnom? Ránéztem az órára 2:13. Remek, még össze is kell pakolnom. Mit mondott Carol, mikor indul a gép? Egyáltalán akarok menni? Ha idáig nem volt fontos tudnom a bátyám létezésérõl, akkor most miért kell? Mindegy mennyit gondolkodom rajta valahogy mindig ugyan oda kötök ki. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Maximum meglát és elküld. Végül is õ a testvérem, még ha nem is édestestvér nem szabadna elküldenie. Vagy még is?

Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, bár a gondolataimat így se sikerült teljesen kiûzni a fejembõl. Felmentem az emeletre és neki álltam csomagolni. Mikor az asztalomon válogattam a könyveket, hogy mit vigyek magammal, lerepült a földre egy lap. Lehajoltam, hogy felvegyem, de meg is bántam. Egyetemi Jelentkezési Lap . Egy újabb tény, ami elbizonytalanít. Ha most elmegyek, nem tudok egyetemre menni és az egész jövõmnek annyi. De ha maradok és a tanulást választom lehet, hogy örök életemre magányos leszek. Mind a két esetben le kell valamirõl mondanom.

-Miért kell az életben döntéseket hozni?

A plafonra emeltem a tekintetem és minden dühömet, szomorúságomat és agressziómat beleadva sikítottam egy nagyot. Legszívesebben a hajamat is szálanként téptem volna ki, de a karjaimban alig volt erõ. Teljesen legyengültem.

Gondolkodtam-e az öngyilkosságon? Persze! Minden egyes pillanatban, mióta magamra maradtam. Igazán akkor jöttem rá, hogy milyen igazságtalan is az élet. Mindig egy forgó kerékben állsz. Reggel felkelsz, s este lefekszel. Majd minden kezdõdik elölrõl míg végleg el nem alszol. Azt hiszem én még nem állok készen a halálra, bár ha jobban belegondolok nincs miért maradnom...

Save Me ~ Harmadik Fejezet

Destiny

Pont befejeztem az írást, mikor a másik oldalon ismerős betűk körvonalazódtak.

Destiny? Tényleg te vagy?

Nem hittem a szememnek. Tényleg valaki ír a könyvembe?

Ki vagy? – a kezem remegett, míg leírtam ezt a két szót. Lehet el kéne mennem egy pszichiáterhez, mert kezdek hallucinálni.

Jungkook – jött a rövid válasz, ami újabb kést döfött a szívembe.

Az hogy lehet? Te halott vagy! A saját szememmel láttam, ahogy kivisznek a házból. Nem! Nem!

Messzire elhajítottam a naplót, s a könnyek újból potyogni kezdtek a szememből. Nem lehet! Ez az egész csak egy álom. Képtelenség, hogy ő legyen. Egyáltalán hogy lehetséges?

Felálltam az ágyról, s óvatosan megközelítettem az elhajított tárgyat. Újra a kezembe vettem, s fellapoztam.

Destiny! Hallgass meg kérlek. Mikor kinyitottam a szemem, ezen a helyen találtam magam. Körülöttem magas drótkerítéssel, ami útvesztőnek van kialakítva. É... Én nem emlékszek az éltem utolsó napjára... Valahogy elvesztettem az emlékezetem. Kérlek, segíts! Félek... Egyedül vagyok. És van itt ez a könyv... Megrémít. Azt se tudom, miért tudunk beszélni és miért pont veled.

Itt vagy?

Miért nem válaszolsz?

Nem tudtam rávenni magam az írásra. A remegő kezemben volt a toll, de nem voltam rá képes. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Mit értett az alatt „mikor kinyitotta a szemét”? Félre diagnosztizálták volna és még élt, mikor kivitték a házból? De akkor hova vihették?

Felnyitottam a laptopom tetejét, s bekapcsoltam. Egy kicsit vártam, majd rákerestem az interneten az „Óriás labirintus” kifejezésre. Jó formán semmi használhatót nem dobott ki csak az Útvesztő című filmet. Több féle képpen is beírtam a keresőbe, de úgyse segített sokat. Nagyjából összeszedtem a gondolataimat és írni kezdtem „Jungkooknak”.

Itt vagyok, sajnálom. Kicsit lesokkolódtam. Letudnád írni pontosabban, amit magad körül látsz?

Bele telt pár percbe, amíg válaszolt.

Öhm... Éppen egy zsákutcában vagyok, s a földön ülök. Körülöttem szürkeség és drótkerítések. Ha felnézek, ahol az égnek kéne lenni, nincs semmi csak üresség. Egy lélek se tartózkodik itt.

A leírása alapján indítottam egy szűrő keresést, de egy találatot se dobott ki.

Az internet nem ad ki semmijen találatot. Ha esetleg eszedbe jutna még valami kis részlet, feltétlen írd meg!

Értettem!

Jungkook?

Igen?

Jól vagy?

Ha arra vagy kíváncsi mit érzek, akkor semmit. Olyan az egész mintha az egész világ megváltozott volna. A környezet túl komor és egyhangú, a bőrömön nem érzékelek semmit. Nincs légmozgás. Valójában azt se tudom, hogy lélegzek – e. Az időérzékem teljesen cserben hagyott. Esetleg meg tudnád mondani, mikorra állapították meg a halálom időpontját?

Sokkoltan ültem az ágyamon. Ilyen érzés lehet a halál? 

Save Me ~ Második Fejezet

Jungkook

Egy labirintusban találtam magam, mikor kinyitottam a szemem. Bizonyos emlékeim elvesztek. Köztük az itt létem oka is. Körülöttem egy árva lélek nem tartózkodott és ez furcsa volt. Már megszoktam, hogy mindenki körbe ugrál a kívánságaimat lesve. Lehetséges, hogy csak a szüleim pénze miatt kedveltek, mert semmi különösebb részem vagy tulajdonságom nem volt, amit az iskola társaim felfedezhettek volna. Kivéve egy személyt. Ő mindig csak távolról figyelt, s azt hiszi nem tudok a létezéséről. Pedig tudok. Derékig érő hosszú haját, mindig kiengedve viseli, még nyáron is a tűző napsütésben. Akárcsak ő, én is messziről csodáltam. Talán harmadikosok lehettünk a gimiben, mikor tudatosult bennem, hogy kedvelem. Sokszor a szobám ablakából néztem, ahogy a kertben tevékenykedik. De azt is tudom, hogy ő reggelente a konyhájukban ülve, a reggelije közben engem nézett, mikor suliba mentem. Tudom. Én is őt néztem a szemem sarkából és ettől mindig boldog voltam.

A földről felkelve elindultam az egyik irányba. Minden kereszteződésben megfontoltam merre menjek. Végül zsákutcába érkeztem. Ami meglepett, hogy nem volt üres, mint a többi folyosó. Volt ott egy kis asztalka, s azon egy könyv. Lassan oda sétáltam, s elkezdtem méregetni a barna bőr borítású lap köteget. Kinyissam? Végül is idáig még nem találkoztam emberevő szörnyeteggel, akkor biztos nem ebből fog kiugrani. Kikötöttem a bőrszíjat, s bele lapoztam. Ismeretlen írás virított a közepe felé. Eleinte csak egy mondat látszott, majd egy teljes oldal. Hogy lehetséges ez? Senki sincs itt, aki írhatná e sorokat, még is ott vannak. Ülésbe helyezkedve, kezembe vettem a könyvet, s olvasni kezdtem.

Ma reggel, ugyanúgy a konyhába ülve vártam, hogy elinduljon az iskolába. Ehelyett rendőrök és mentősök jöttek ki a házból egy letakart hordágyat húzva maguk után. Az utcabéliek körbe állták őket, kitakarva a halott személyt. Kimentem a lakásunkból egyenesen a szomszéd ház udvarába, hogy megbizonyosodjak kit néznek olyan nagyon az emberek. Lehet inkább bent kellett volna maradnom. Nem voltam felkészülve a látványára. Jungkook meghalt. Öngyilkosságot emlegetett a tömeg, de biztos vagyok benne, hogy nem lett volna képes ilyesmire önszántából. A szülei a ház melletti kis bokornál álltak összeölelkezve. Mr. Kim nyugtatta a feleségét, de ő is a szakadék szélén állt. A gyomrom görcsben volt, s nem akartam hinni a szememnek, hogy mind ez megtörténhetett. Itt hagyott. Bárcsak életemben először és utoljára beszélhetnék vele. Megígérem, hogy nem a kusza érzelmeimmel fogom traktálni, csak annyit szeretnék megtudni miért tette és, hogy jobb helyre került – e. Istenem kérlek csak egy pillanatot had láthassam, ahogy mosolyog  a nyuszifogait megvillantva.

A könnyeim eláztatták a papírlapot. Akkor én most halott vagyok? De hisz élek és lélegzek. Hogy lehet? Bármit is csináltam, a szüleimre miért nem gondoltam? Biztos nagy csalódást és fájdalmat okoztam nekik. És mi van Destinyvel? Hogy lehettem ennyire felelőtlen? És miért nem emlékszem a halálom napjára? Ez mindenkinél így van? Meghal, majd talál egy könyvet, amibe valaki ír valamit. Nekem miért pont Destiny? Tudja, hogy látom?

A teleírt papírt néztem, s csak akkor vettem észre, hogy a könyv oldalára fel van csipeszelve egy toll, amibe egy ötös volt vésve. Megfogtam és a következő oldalra kezdtem írni. 

Save Me ~ Nyolcadik Fejezet Epilógis

Írói szemszög

Jungkook nagyon aggódott Destiny miatt. A tollon lévő szám nullára váltott, s hiába írt a naplóba a lány nem válaszolt, s a könyvben lévő telis – tele írt oldalak is halványodni kezdtek. Mi történhet? – futott át a kérdés Kookie agyában. Talán ennyi idejük volt beszélgetni egymással? Ilyen kevés időt hagytak nekik az égiek? Bár, belegondolva nem lehetnek hálátlanok, azért az öt napért, amit pluszba kaptak. Másoknak is megadatott? Csak ők ilyen szerencsések, hogy kaptak még egy esélyt az újra kezdésre? Jó pár kérdés, mire mindenki szeretné tudni a választ. S mi a legfontosabb, ami senkinek a fejében nem fordul meg?

Milyen ára van ennek az „újnak”?

Kook leült a kerítés elé, s hátát neki döntve, lehunyta a szemét.

***

Destiny érezte, hogy valami nincs rendben vele, mivel tudott lélegezni és a tüdeje nem telt meg az uszoda klóros vizével. Igazából már nem is kéne lélegeznie, ahogy Jungkooknak sem kell.

Mikor kinyitotta a szemét csak az élettelen szürkeség fogadta. Ismerős volt neki ez a hely. Pár percig tartott, míg rájött, hogy pontosan így írta le a fiú ezt a helyet. Körbe pillantva, felfedezte az óriás kerítéseket, amik össze - vissza kavarogtak. A földről felkelve, s az ösztöneire hallgatva elindult az egyik irányba, ahol megpillantotta az apró papír fecniket a földön. Amit ekkor érzett, a reményhez lehetne hasonlítani a legjobban. Végül is a remény hal meg utoljára... Talán még a halál után is ég a remény vérvörös lángja a lélek legmélyén.

Destiny futni kezdett. Nem tudta pontosan merre kell mennie, mert a papír darabok elhelyezkedése közt nem volt rendszer. Sokszor hitte, hogy eltévedt, mikor a kilómétereknek érzett úton alig volt bármi jele, hogy Jungkook ott járt volna. Mikor zsák utcába ért, s visszafordult, az elágazásnál, ellenkező irányba fordult. Az út végén egy újabb végét jelző kerítést fedezett fel. Már kezdte feladni, hogy találkozhat a sráccal, akivel öt napon keresztül beszélgetett egy könyvön keresztül, mikor a földön mepillantotta Jungkookot. Lassabbra vette a tempóját, s úgy közeledett a csukott szemű hercegéhez. Soha nem gondolta volna, hogy még viszont láthatja őt.

-         Végül csak megfejtettük, hogy a számok mit jelképeztek. – szólalt meg, miközben leült a fiú mellé.

Jungkook megugrott ültében, s a szemei is kipattantak. Nem akart hinni a fülének. Fejét oldalra fordította, s a csodálkozástól kitágultak a pupillái.

-         Hogy kerültél ide?

A lány csak megvonta a vállát, s szoros ölelésbe vonta a még mindig tátott szájjal őt bámuló fiút.

-         Gyere, keressünk kiutat.

Mind a ketten felálltak, s kézen fogva keresték a kijáratot. Már nem volt hova rohanniuk, mivel semmi sem siettette őket. Nem volt visszafelé számláló toll és repülő idő sem. Nyugalom volt körülöttük. A lelkük most már szabad volt, s nem volt mi maradásra bírja őket, ezért megnyílt előttük a Kapu. A Kapu, ami átvezeti őket a szürkületből, az örök fiatalságba. Pontosan. Most már örökké együtt lehetnek, örök fiatalokként. Nem vonatkozik rájuk semmi szabály. Szabadok voltak, mint a pillangók és a szitakötők. A szerelmüknek sem állt  semmi az útjába.

Egyre közelebb értek a Kapuhoz, ami oly erősen fénylett, hogy majdnem megvakította a fiatal szerelmeseket. De nem bánták. Örömmel sétáltak át rajta, ha ez azt jelentette, hogy minden megoldódott.

Vége

Save Me ~ Hetedik Fejezet

Destiny

Végre leírtam azt a két szót, amit sok – sok éven keresztül magamban tartottam. Nem tudom, hogy jól cselekedtem – e vagy sem, de legalább kiderült, hogy Jungkook is hasonlóan érez. Ez jót jelent? Bár már úgyis mindegy... Kook halott én meg élek. Őt nem lehet visszahozni, én meg ha meghalok lehet nem is odakerülnék, ahova ő. Mennyi lenne ennek az esélye? Majdhogynem nulla. Édes jó Istenem! Mi tévő legyek? Valahogy ki kéne találni a számok jelentését, mert van egy nagyon rossz érzésem ezzel kapcsolatban. Nem tudom megmagyarázni, de az egész testemet mintha összenyomná egy apró kis részecskévé, hogy aztán könnyen el lehessen pusztítani. Túlságosan bele vagyok mélyülve ebbe az egész nagyon furcsa megmagyarázhatatlan rejtélyesnél rejtélyesebb dologba, aminek normális nevet sem tudok adni. Kétlem, hogy bárki mással történt már ilyesmi vagy csak ehhez hasonló, ahhoz túl... túl.... más. Más, mint egy normál átlag ember élete. Más, mint egy detektív film. Más, mint bármi ami, az élethez kapcsolódik. Igen, ez lesz a megfelelő szó. Más. Mi mások vagyunk, mint a körülöttünk élők. Kinézetre nem különbözünk, ahogy belsőre se, de mégis valami nem stimmel.

Újabb nap telt el a semmit tevéssel. Egésznap a szobámban ültem és Jungkookgal beszélgettem. A tollon lévő kísérteties szám már egyesre váltott. Kifutottunk az időből. Már alig maradt időnk, hogy megfejtsük a megfejthetetlent. Ezen a napon volt elég időm gondolkodni a dolgokon. Mire jutottam? Semmire.

Este nyolc óra körül megcsörrent a telefonom. Nagyon meglepődtem, mert öt napig nem hiányoztam senkinek, és most hirtelen valakinek mégis fontos lettem.

„ 9-re legyél a suli uszodájában! Beszélnünk kell... ~ Anya”

Miért nem tudunk itthon beszélni? Mindegy. Nem idegesítem rajta feleslegesen, úgyis van egy csomó problémám.

Kookie, most el kell mennem egy kis időre. Szólj ha valami furcsát tapasztalsz még akkor is, ha nem vagyok elérhető!

Persze! Ez természetes. Vigyázz magadra!

Összecsuktam a kis könyvet, s a szekrényem elé álltam, hogy kivegyek valami hordható ruhát. Mivel este van és csak az anyámmal kell találkoznom, nem csíptem ki magam.

Fél óra múlva már a buszmegállóban álltam és vártam, hogy megérkezzen a járat. Pechemre nem jött, ezért úgy gondoltam gyalog teszem meg az utat az iskoláig. Egész végig a jövőmön kattogott az agyamat működtető agytekervény. Mi lesz ez után?

-         Anya! Hol vagy? – léptem be az uszoda ajtaján.

A strandpapucs vizes csattogása bántotta a fülemet ebben a csendben. Oldalra fordítottam a fejem, s anyám kedves mosolya helyett csak a komor arcát pillantottam meg. Értetlen tekintettel vizslattam, de semmi reakció.

-         Jó, hogy itt vagy. Beszélnünk kell!

-         Igen, ezt az üzenetbe is írtad. Baj van?

-         Figyelj, kincsem! Tudod apád és én sok mindenben nem értünk egyet, köztük a te dolgaidban sem. Szeretném, ha elmennél egy szakemberhez, hogy kibeszélhesd magadból a dolgokat. Hidd el, nem jó, hogy magadban tartod az érzelmeidet. Öt napja be vagy zárkózva a szobádba és nem tudunk rólad semmit, de érzem, hogy nagy a baj. Tudom, hogy nem segít az állapotodon, de apád és én úgy döntöttünk elválunk.

-         Hogy mi? De mégis miért? Miattam?

Anyám tekintete fájdalmat és sajnálatot tükrözött. Igen. Miattam történik ez az egész. Mert nekem mindig mindent tönkre kell tegyek! Hát így büntet az ég. Elveszi tőlem azokat, akik igazán fontosak az életemben. Mi mást érdemelnék? Boldogságot, szerető családot, szabadságot, barátokat? Persze. Talán egy másik életben, mikor már leróttam bűneimet, s végre megbocsájtást kapok. De lehet még akkor sem.

Utoljára végig simított az arcomon, majd elhagyta az uszoda területét. Egyedül hagyott.

Oda sétáltam az egyik medencéhez, s leguggoltam a szélén. A tükör képemet vizsgálgattam.  Átlagos arc, átlagos testtel. Mindenem átlagos, legalábbis eddig ezt hittem. Most, ahogy farkasszemet nézek saját magammal rájöttem, hogy több vagyok, mint átlagos. Külsőre nem, de olyan megmagyarázhatatlan dolgokon mentem keresztül, hogy elmondhatom, nem vagyok normális.

Nem tudom mi történt, talán megcsúsztam, de a következő pillanatban a klóros víz ölelt körbe. Az első gondolatom, hogy nem tudok úszni. Kapálóztam, de csak lejjebb süllyedtem. Nem tudtam a víz felszínén maradni. A tüdőm égett, az oxigén hiányától, s éreztem ahogy, a véremben felgyülemlik a szén-dioxid. Muszáj levegőt vennem. Meg fogok fulladni. A pánik egész testemet elfoglalta és az ösztöneimre kellett hagyatkoznom. Levegőt vettem. Furcsa módon, nem áramlott be a légző szervembe a víz. Valami nem stimmelt...