Így volt jó. De pár nap múlva, mikor először tettem ki a szobámból a lábam, azt is csak azért, hogy valami ételt juttassak a szervezetembe. A konyhában ment a TV, ahol épp a hírek mentek. Akaratlanul is felfigyeltem a közelmúltban megrendezésre került esküvőre. Egy politikus lányának a Nagy Napjáról közvetítettek. És akkor pillantottam meg a vőlegényt... Théot. Ott állt ő, abban a ruhában, amiben az esküvőnkön kellett volna megjelennie. Ott állt büszkén az oltár előtt, ahol engem kellett volna várnia. A napok gyógyító ideje, pár másodperc alatt a semmibe veszett. Összeestem. A lábaim nem bírtak tartani, de legalább megtudtam... Megtudtam a „Miért?” kérdésemre a választ. Csak hitegetett. Valójában nem is szeretett.
-Mi a baj drágám? – sietett mellém anyám.
A torkomban egyre nagyobb csomó keletkezett. Már nem is kellett az étel, amit elkészítettem. Elment az étvágyam attól a gusztustalan embertől, akibe még mindig halálosan szerelmes vagyok. Sajnálatos módon, nem tudom csak úgy elfelejteni a közös múltunkat. Pedig mennyire ki szeretném törölni egész lényét az emlékezetemből.
A napok hetekké váltak, s azok hónapokká, de a szívemben lévő keserű fájdalom nem csillapodott egy cseppet sem. A tánccal nem foglalkoztam, de nem is hiányzott, mégis eljött meglátogatni az egyik táncos társam. Neki meg volt hozzá az ereje és az akarata, hogy kihúzzon ebből az állapotomból. A lelkemre beszélt, hogy szedjem össze magam és folytassam a munkám. Nehezen, de sikerült rávennie. Mikor megízleltem a kemény munka jótékony hatását, nem akartam abba hagyni. Volt, ami elterelte a figyelmem, éppen ezért álandóan táncoltam. Közben nem gondoltam semmire, csak a lépésekre és a ritmusra. Amint megkaptam a legelső „megbizatásomat”, alább hagyott a folytonos kényszer, hogy éjt nappallá téve csak táncoljak. Lassan kijelenthettem, hogy túl léptem Théon...
-Thea... Thea ébredj!
Lassan nyitottam fel nedves pilláimat, s zavartan néztem körül. Mi történhetett?
-Oh, hála az égnek! Azt hittem miénk lesz a holnapi címlap sokkoló cikke. – MJ nagy levegőket véve borult le a kanapére, ahol én is feküdtem.
Tenyeremet a homlokomra tapasztottam, s felültem. Sajgott a fejem, és nem tudtam pontosan, hogy melyik évben vagyok. A szívem és a lelkem, sőt az egész lényem, a múltban járt, és várt a csodára. Viszont a testem itt volt a jelenben, és ezt a kettőt nem tudtam elviselni. A tudat, hogy az egyik felem a múltban ragadt, elkeserített. Nem tudtam túl tenni magam a bensőmben keletkezett űrön. De az idő halad és én sem állhattam meg, ezért a másik felemet - amiről azt hittem egy teljes egész, emlékek nélkül – magammal hoztam.
Furcsa ez az egész, nem? Két évig éltem úgy az életem, hogy felejtsek és tessék! Az egész úgy jött felszínre, mintha el se lett volna temetve.
-Ro, minden rendben? – guggolt le hozzám Rocky.
Talán mégsem olyan érzéketlen marha, mint amit mutat.
-Ne hívj így!
Felpattantam a kanapéról, s kisiettem a teremből. A liftben megnyomtam egy gombot és vártam. Újra és újra lepergett előttem az emlék sorozat, ami pár perce tört felszínre. Nem tudtam szabályozni a tudatalattim, s ezért, az a bizonyos tőr a szívemben, felhasította a hegeket, mik ellen annyira küzdöttem.
A felvonó megállt, s az ajtaja kitárult. A kora délután, késő estének mutatkozott, bár a világítás miatt kicsit hunyorítanom kellett. A hideg levegő csípte a könny áztatta arcomat, mégis jól esett. Egy nagy, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat miközben a korláthoz sétáltam. A várost kémeltem, s sikerült megnyugodnom. Ami viszont meglepett, hogy egy férfi alak jelent meg mellettem. Oldalra fordítottam a fejem, hogy megbizonyosodjak a szemem által mutatott eléggé csaló képről. De, mint mondani szokták a szem sosem csap be, tényleg Rocky állt mellettem, a korlátnak támaszkodva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése