Írói szemszög
Jungkook nagyon aggódott Destiny miatt. A tollon lévő szám nullára
váltott, s hiába írt a naplóba a lány nem válaszolt, s a könyvben lévő telis –
tele írt oldalak is halványodni kezdtek. Mi történhet? – futott át a kérdés Kookie
agyában. Talán ennyi idejük volt beszélgetni egymással? Ilyen kevés időt
hagytak nekik az égiek? Bár, belegondolva nem lehetnek hálátlanok, azért az öt
napért, amit pluszba kaptak. Másoknak is megadatott? Csak ők ilyen
szerencsések, hogy kaptak még egy esélyt az újra kezdésre? Jó pár kérdés, mire
mindenki szeretné tudni a választ. S mi a legfontosabb, ami senkinek a fejében
nem fordul meg?
Milyen ára van ennek az „újnak”?
Kook leült a kerítés elé, s hátát neki döntve, lehunyta a szemét.
***
Destiny érezte, hogy valami nincs rendben vele, mivel tudott lélegezni és
a tüdeje nem telt meg az uszoda klóros vizével. Igazából már nem is kéne
lélegeznie, ahogy Jungkooknak sem kell.
Mikor kinyitotta a szemét csak az élettelen szürkeség fogadta. Ismerős
volt neki ez a hely. Pár percig tartott, míg rájött, hogy pontosan így írta le a
fiú ezt a helyet. Körbe pillantva, felfedezte az óriás kerítéseket, amik össze
- vissza kavarogtak. A földről felkelve, s az ösztöneire hallgatva elindult az
egyik irányba, ahol megpillantotta az apró papír fecniket a földön. Amit ekkor
érzett, a reményhez lehetne hasonlítani a legjobban. Végül is a remény hal meg
utoljára... Talán még a halál után is ég a remény vérvörös lángja a lélek
legmélyén.
Destiny futni kezdett. Nem tudta pontosan merre kell mennie, mert a papír
darabok elhelyezkedése közt nem volt rendszer. Sokszor hitte, hogy eltévedt,
mikor a kilómétereknek érzett úton alig volt bármi jele, hogy Jungkook ott járt
volna. Mikor zsák utcába ért, s visszafordult, az elágazásnál, ellenkező
irányba fordult. Az út végén egy újabb végét jelző kerítést fedezett fel. Már
kezdte feladni, hogy találkozhat a sráccal, akivel öt napon keresztül beszélgetett
egy könyvön keresztül, mikor a földön mepillantotta Jungkookot. Lassabbra vette
a tempóját, s úgy közeledett a csukott szemű hercegéhez. Soha nem gondolta
volna, hogy még viszont láthatja őt.
-
Végül csak megfejtettük, hogy a
számok mit jelképeztek. – szólalt meg, miközben leült a fiú mellé.
Jungkook megugrott ültében, s a szemei is kipattantak. Nem akart hinni a
fülének. Fejét oldalra fordította, s a csodálkozástól kitágultak a pupillái.
-
Hogy kerültél ide?
A lány csak megvonta a vállát, s szoros ölelésbe vonta a még mindig
tátott szájjal őt bámuló fiút.
-
Gyere, keressünk kiutat.
Mind a ketten felálltak, s kézen fogva keresték a kijáratot. Már nem volt
hova rohanniuk, mivel semmi sem siettette őket. Nem volt visszafelé számláló
toll és repülő idő sem. Nyugalom volt körülöttük. A lelkük most már szabad
volt, s nem volt mi maradásra bírja őket, ezért megnyílt előttük a Kapu. A
Kapu, ami átvezeti őket a szürkületből, az örök fiatalságba. Pontosan. Most már
örökké együtt lehetnek, örök fiatalokként. Nem vonatkozik rájuk semmi szabály.
Szabadok voltak, mint a pillangók és a szitakötők. A szerelmüknek sem állt semmi az útjába.
Egyre közelebb értek a Kapuhoz, ami oly erősen fénylett, hogy majdnem
megvakította a fiatal szerelmeseket. De nem bánták. Örömmel sétáltak át rajta,
ha ez azt jelentette, hogy minden megoldódott.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése