Half Brother ~ Negyedik fejezet

Az elmúlt hónap, amit Seoulban töltöttem nem állt másból, mint ismerkedni a hellyel és az újonnan kapott óriás családommal. A cég, ahol a „bátyáim" dolgoznak, megengedte, hogy a srácokkal lakjak míg nem találok egy albérletet. Arról viszont senki sem tud, hogy aláirattak velem egy szerződést, amiben szépen, illedelmesen figyelmeztetnek mi lesz, ha kitudódnak a házban élt mindennapjaim történései. Meg persze, hogy még véletlenül se bonyolódjak komolyabb kapcsolatba a tagokkal.


Baekhyun és Vicky - aki jobban szereti a Ria becenevet - kapcsolata a látottak és a hallotok alapján elég komoly. Sőt, a drága testvérem már le is térdelt elé. Az ő szerelmi történetük bele illene egy tündérmesébe. Ria a cégnél dolgozik, mint tervező és így az ő kapcsolatuk megerősíti az EXO szerződését a lemezkiadóval, ezért persze, hogy nem állták útjukat az ifjú párnak.


A másik ilyen gerle pár Sehun és Jina. Az ő kapcsolatuk is megalapozott volt, mert Jina is egy idol, így a címlapokon nagyon is jól mutatnak. Igaz néha úgy veszekednek, mint az ötven éves házasok, de legalább mi nem unatkozunk.


Chanyeol? Vele egyre szorosabb a kapcsolatunk, bár tudom, hogy barátságnál nem lehet több kettőnk közt.


Sokat beszélgetünk és az esti sétákra is együtt megyünk. Szokásunkká vált, hogy mindig arra a padra ülünk le, ahol először találkoztunk, igaz nem valami vicces módon. De legalább ez a kettőnké.


A mai napon is így tettünk. Csendben sétáltunk egymás mellett és magunkba szívtuk az esti hűvös levegőt. Chan megköszörülte a torkát, s szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. Lassan megérkeztünk a padunkhoz, amire leültünk. Ránéztem Chanyeolra, akin látszott, hogy akar valamit mondani, de nem tudta, hogy kezdjen bele. Ez megijesztett.


- Elmondod még ma, amit akarsz vagy induljunk vissza?


- Inkább menjünk el máshova. Gyere utánam.


Elkezdett futni, s közben azt kiabálta, hogy kapjam el. Túl sok előnyre tett szert, a hosszú lábaival, de nem adtam fel. Ha ki is köpöm a tüdömet, de utol fogom érni! Gyorsabb tempóra kapcsoltam és valahogy, de közeledtem felé, míg be nem értem. A kezénél fogva visszahúztam, hogy álljon meg. A térdemre támaszkodva lihegtem.


- Hagytad, hogy beérjelek! - vádoltam meg.


Ő is kapkodta a levegőt, de neki sokkal edzettebb a tüdeje, mint nekem.


- Nem tudom miről beszélsz. - csípőre tett kézzel nézett le rám, azzal a tipikus sunyi mosolyával.


Felegyenesedtem és rácsaptam a kezére. Fájdalmat színlelve kezdte simogatni az érintett területet, de közben nevetett.


- Most kérj bocsánatot!


- Na azt várhatod.


Valamennyire kipihentem magam, ezért tovább futottam. Tudtam, hogy semmi esélyem ellene, de mégse hagyhatom magam. Ahogy sejtettem pár perc után már be is ért és a derekamnál átölelve megpörgetett. Fuldokoltam a nevetéstől.


- Ne kelljen még egyszer elismételnem. - súgta a fülembe, minek hatására kirázott a hideg.


- Akkor se fogok bocsánatot kérni a semmiért. - nevettem tovább, s megpróbáltam kiszabadulni a kezei közül, de túl szorosan tartott.


- Tiszteld az idősebbet, Tiny!


- Én tisztellek. De erősen kétlem, hogy viselkedésileg idősebb vagy nálam! Szóval engedj el és mutasd az utat, ahova menni akarsz.


A derekamat elengedte, de helyette a kezemet fogta meg. Hirtelen nem tudtam mit higgyek. Még sose sétáltunk kézen fogva. Chanyeol az értetlen arckifejezésemet látva így szólt:


- Nehogy megint elmenekülj és még több energiát kelljen fogyasztanom. - még mindig egyhelyben álltam. - Na gyere nem sokára ott vagyunk. - húzott maga mellé.


Furcsán éreztem magam, ilyen helyzetben. A szerelmespárok szoktak így sétálgatni. Mi elvileg nem vagyunk azok és mégis mosolyogva sétáltunk egymás mellett. Elgondolkodtam azon, hogy ideje elmesélnem valakinek mi is történt valójában a baleset napján. Lehet később megbánom, hogy kiadtam a titkot, de túlságosan nyomaszt belülről.


Megálltam és neki dőltem a kőfalnak, majd bele kezdtem:


- Öhm. Mikor először találkoztunk, megkérdezted, hogy mi történt mikor a szüleim elhunytak és én azt mondtam, még nem állok készen megosztani másokkal. Valójában Baekhyun se tudja a mai napig a részleteket csak annyit, hogy az apánk elhunyt egy autó balesetben. Még arról se tud, hogy anyával mi is ott voltunk az nap a kocsiban. - nagy levegőt vettem és folytattam.


Reggel mikor felkeltem, minden a szokásos kerékvágásban zajlott. Elkészülődtem, majd a biciklimre felülve elhajtottam az iskolába. Nem volt sok hátra az utolsó évemből csupán egy hónap. Az érettségit már megírtuk, már csak az eredményekre vártunk. Jó formán már semmit se csináltunk az iskolában, csak azért jártunk be, hogy ne kapjunk igazolatlant.


A harmadik óra közepe volt, mikor az igazgató bemondta a nevemet a hangos bemondóba. Sose hívattak még az igazgatóiba, de semmi olyat nem is csináltam, hogy okuk lett volna.


Összepakoltam a cuccomat, s elköszöntem a tanártól, majd felsiettem az emeletre. Az iroda előtt édesanyám várt. Azt mondta igazolja a mai napomat, de sietnünk kell haza. Nem értettem semmit. Láttam anyám szemében a félelmet, a haragot és csalódottságot. Azt hittem én követtem el valami hibát, de azt akkor már mondta volna.


Beszálltunk a kocsijába és haza vezetett. Otthon az ajtóban várt az apám is. A tekintete neki is hasonló érzelmeket tükrözött, mint anyámé. Féltem. Soha nem viselkedtek ilyen furcsán. Egyik autóból átszálltunk a másikba. Senki nem szólt hozzám. Apám ült a volán mögött. Nem tudtam hova megyünk. Pánikoltam. Hiába kérdezgettem, hogy merre megyünk maguk elé meredve bámultak ki az ablakon.


Már sötét volt, de még mindig mentünk. Egy hegyi úton hajtottunk fel, mikor a szembe jövő sávból egy kamion áttért a miénkbe. Apa nem dudált és nem is tekerte el a kormányt, hogy megpróbálja megakadályozni a balesetet. Semmit nem tett ellene.


Hallottam, hogy valaki szólítgat, de a sötétség erősebb volt, mint a külvilág és magába szippantott. A következő emlékem, a fénylő fehérség és a gépek csipogása. Nem tudtam meddig voltam eszméletlen, míg az egyik ápoló be nem nézett hozzám. Azt mondta egy hetet altatásban tartottak. Ekkor néztem meg magam jobban. A bal lábam bevolt gipszelve és a fejemen is volt egy kötés. A nővérke, hívott egy orvost, aki megvizsgált. Azt mondta szépen javul az állapotom. Megkérdeztem tőle, hogy a szüleim is jól vannak - e. Erre lesütötte a szemét, én meg tudtam, hogy baj van. A doki még nem is közölte velem a rossz hírt, de nekem már folytak a könnyeim. Nem akartam elhinni, hogy mindez megtörtént.