Jungkook
Jó volt, hogy beszélhettem valakivel. Az még pozitívabb, hogy a sors
megengedte had beszéljek Destinyvel, ha már az életben nem voltam elég bátor. Isten
adott egy utolsó lehetőséget, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A válaszára vártam, de hiába. Semmi nem történt. A lapok üresek voltak,
csak az eddigi beszélgetéseink voltak láthatóak. Újra és újra elolvastam
időhúzásként. A tollal ütögettem a fejem várva a válaszára, de még mindig nem
történt semmi. Gondolkodtam, hogy írjak – e, de nem akartam zaklatni a
problémáimmal. Túl hosszú ideig halogattam kimondani az érzéseimet, s nem tudom
mi történne, ha bevallanám Destinynek, hogy szeretem. Nem kérhetem tőle, hogy
utánam jöjjön, mert ő nem ezt a zord helyet érdemli. Egy olyan srác illik
hozzá, aki mindig kedves vele, megnevetteti, elviszi minden hova és mellette
van, ha szüksége van rá. Ehhez képest én mit tudnék neki ajánlani? Betekintést a
halálba. Semmi mást.
Jungkook, itt vagy? Híreim vannak! – megörültem, mikor
megláttam a kusza írást.
Igen.
Ma elmentem suliba. Mindenki téged gyászol, és azon vitatkoznak, hogy mi
okod lehetett az öngyilkosságra. Legszívesebben elmondtam volna mindenkinek,
hogy beszéltem veled. De így is elmezavarodottnak hisznek... Hát még, ha
megtudták volna, hogy egy könyvön keresztül beszélünk. MI! Akik szomszédok
mégse szóltak egymáshoz egy árva szót se. Mindegy is. Most nem ez a lényeg. Iskola
után meglátogattam a szüleidet. Részvétemet nyilvánítottam, s óvatosan
puhatolóztam, a részletekért. Anyukád hamar elsírta magát és elvonult egy külön
szobába. Apukád mesélte el, hogy hajnali négy óra tizenhárom percre becsülték a
halálodat. Most délután fél öt van. Azaz tizenkét óra tizenhét perce vagy
halott. Igen kiszámoltam és mindig megjegyzem magamban, hogy Jungkook x órája nincs
mellettem. Ne értsd félre... Nagyon örülök, hogy valamilyen szinten beszélhetek
veled, de sokkal másabb azzal a tudattal, hogy bármikor eltűnhetsz újra az
életemből. Bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikeredett, ígérem hagylak szóhoz
jutni most már.
Eléggé megdöbbentett a hír, miszerint ennyi idő eltelt az életem utolsó másodperce
óta. Az viszont fájt, hogy a szüleimet nem nyugtathatom meg, hogy minden
rendben itt vagyok valamilyen szinten. És ne sírjanak miattam, mert nem
érdemlem meg. Destinyit is sajnáltam, amiért a volt osztálytársaim ilyen
dolgokat gondolnak róla, mikor nem is tudják, hogy min megy keresztül. Miattam.
Köszönöm! Nem kéne velem foglalkoznod. Végül is már úgysem élek és időm
van, mint a tenger. A kijáratot csak megtalálom előbb utóbb.
Ne hülyéskedj! Az előbb mondtam, hogy örülök, amiért így hozta a Sors. Csak
egy aprócska kérésem volt Istentől és nézd! Beszélünk.
Ha már a kérésednél tartunk. Ha jól emlékszem azt írtad: „Megígérem, hogy
nem a kusza érzéseimmel fogom traktálni...”. Ezen mit értettél pontosan? – a mosoly szélesedni kezdett az arcomon. Most vagy soha!
Khmm... Azt is láttad?
Igen. És örülök, hogy elolvashattam. Tudod... Reggelente én is
figyeltelek, miközben reggeliztél, vagy inkább engem lestél.
Komolyan? Ezt így, hogy hoztam össze? Aish... Én meg az érzelem kifejezés
valahogy két külön bolygónak számítunk. Mivel a tollon és a könyvön kívül más
nem volt a kezemben, s nem akartam becsukni a papír köteget, így az író eszköz
maradt az utolsó tárgy, amivel fejbe csaphattam magam.
Mi?? Te... Te tudtad, hogy téged nézlek??
A négyessel mintázott fémet a laphoz emeltem, de megállt a kezem. Négyes?
Idáig ötös volt rajta nem? Lehet tévedek, végül is ez csak egy szám. Mi
jelentősége lehet?
Öhmm... Igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése