Tudjátok milyen érzés, hogy a féltestvéred híres, de te azt se tudod, hogy rokoni szálak kapcsolnak össze titeket? Nem? Hát én is ezt a választ adtam volna mielõtt a szüleim meghaltak. Most? Valójában még most sem tudom mit érzek vagy gondolok ezzel kapcsolatban. Egy biztos! A szüleim meghaltak én meg itt ragadtam egyedül ebben a nagy házban, és nem tudom mihez kezdjek. A rám hagyott pénzbõl keressem fel a bátyámat vagy maradjak itt és éljem tovább az életem, ahogy eddig? Nehéz kérdés egy olyantól, aki utál döntéseket hozni, de ha véletlenül meg is hoz egyet, akkor valaki megsérül.
A testvérem tud a létezésemrõl, vagy õ is tudatlanságban élte az életét? Minden esetre most már tud rólam az ügyvédnek hála, de nem nagyon érdekelheti õt, mivel még nem keresett fel. Lehet hagynom kéne és a tanulásomra koncentrálni, hogy minél jobb orvos válhasson belõlem. Bár kit álltatok? Egy ilyen idegroncsból mint én, hogy válhatna orvos?
-Hé! Már megint magadat ostromlod? Destiny! Hallasz? – lengette meg az arcom elõtt a kezét Carol, aki az utóbbi idõben az egyetlen ember, akivel hajlandó vagyok beszélni. Még a kórházban ismerkedtünk meg, mert az orvosok úgy ítélték, hogy ekkora trauma után pszichológushoz kell járnom, amit nem bántam, mert volt akivel beszélgethettem.
-Hmm? Bocsánat, kicsit elgondolkodtam. – nem néztem rá, inkább az elsuhanó tájat választottam.
-Destiny! Szedd össze magad! Nem sokára ott vagyunk.
-Minek kéne összeszednem magam? Tudtommal jogom van a gyászhoz, még a temetésen is! – nem voltam hajlandó többet beszélgetni, ezért bedugtam a fülhallgatómat és elindítottam, a hangulatomnak megfelelõ zenét és megint a gondolataimba mélyedtem.
Nem szeretem mikor mindenki engem bámul azokkal a lesajnáló tekintetükkel. Miért nem tudnak a saját életükkel foglalkozni? Rendben van, hogy ez egy temetés és éppen a szüleimet temetjük, de igazán hagyhatnának egy kis teret. Nem kell a nyakamba lihegniük, hogy tudassák velem a részvétüket és minden mozdulatomat lessék, hogy nem-e csinálok hülyeséget. Hogyan tudnék bármit is csinálni?
Mikor a koporsókat leengedték a föld alá és betemették földdel, éreztem, ahogy a szívemet is betemették. Lassan az esõ is elkezdett esni én meg ott térdeltem a sírkövek mellett és testemet megrázó zokogás tört fel belõlem. Miért kellett itt hagyniuk? Én miért nem haltam meg? Egy átkozott kartöréssel és agyrázkódással megúsztam az egészet, ahelyett hogy meghaltam volna. Mennyivel több dolgot érhettek volna el az életben, mint én.
-Destiny! Menjünk! Nem kell, hogy megbetegedj.
-Ugyan miért? Nem mindegy mi van velem? Rajtuk kívül nem volt senkim!
-Most fejezd be! Gyere, holnap korán indul a géped és még össze kell pakolnod.
-Mégis hova? Nem megyek sehova!
-De még mennyire, hogy mész! Holnap felszállsz a repülõre és megismered a bátyádat!
Nehezen felálltam, letörölgettem a könnyeimet és Carol után mentem. A volán mögött várta, hogy beszálljak mellé az autóba.
Carol a házu...házam elõtt kirakott. Mikor beléptem az ajtón éreztem, ahogy a magány magába fogad és szépen lassan elnyom. A könnyeim megint megállíthatatlanul kezdtek folyni lefelé az arcomon. A kanapéra roskadtam és egy párnát magamhoz ölelve álomba ringattam magam.
Sötét volt. Csak a szembejövõ jármûvek reflektor lámpái világítottak tompán. A külvilágból alig érzékeltem valamit, csak apró hangokat, hogy valaki szólít, de nem tudok válaszolni. Újra sötétségbe borult minden. A következõ pillanatban a szüleim temetésén voltam és láttam saját magamat, amint a földön térdelek és zokogok.
Hirtelen riadtam fel. Vert a víz. Miért kell mindig ugyan azt álmodnom? Ránéztem az órára 2:13. Remek, még össze is kell pakolnom. Mit mondott Carol, mikor indul a gép? Egyáltalán akarok menni? Ha idáig nem volt fontos tudnom a bátyám létezésérõl, akkor most miért kell? Mindegy mennyit gondolkodom rajta valahogy mindig ugyan oda kötök ki. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Maximum meglát és elküld. Végül is õ a testvérem, még ha nem is édestestvér nem szabadna elküldenie. Vagy még is?
Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, bár a gondolataimat így se sikerült teljesen kiûzni a fejembõl. Felmentem az emeletre és neki álltam csomagolni. Mikor az asztalomon válogattam a könyveket, hogy mit vigyek magammal, lerepült a földre egy lap. Lehajoltam, hogy felvegyem, de meg is bántam. Egyetemi Jelentkezési Lap . Egy újabb tény, ami elbizonytalanít. Ha most elmegyek, nem tudok egyetemre menni és az egész jövõmnek annyi. De ha maradok és a tanulást választom lehet, hogy örök életemre magányos leszek. Mind a két esetben le kell valamirõl mondanom.
-Miért kell az életben döntéseket hozni?
A plafonra emeltem a tekintetem és minden dühömet, szomorúságomat és agressziómat beleadva sikítottam egy nagyot. Legszívesebben a hajamat is szálanként téptem volna ki, de a karjaimban alig volt erõ. Teljesen legyengültem.
Gondolkodtam-e az öngyilkosságon? Persze! Minden egyes pillanatban, mióta magamra maradtam. Igazán akkor jöttem rá, hogy milyen igazságtalan is az élet. Mindig egy forgó kerékben állsz. Reggel felkelsz, s este lefekszel. Majd minden kezdõdik elölrõl míg végleg el nem alszol. Azt hiszem én még nem állok készen a halálra, bár ha jobban belegondolok nincs miért maradnom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése